Kezdődik a vég

Ugorjunk! #2

...
Következő arcul csapásom már nem ért meglepetésként. Nem fukarkodtak a testi fenyítéssel.
Fejem lejhajtottam, hogy az asztalhoz bilincselt kezemmel kitörölhessem számból a vért, majd ismét felemelkedtem. Fájt, de nagyon. Ám a káröröm mámora -látni, mennyire dühíti őket, hogy a sorozatos ütések hatására sem vallok- feledtette a fájdalmat.

- Mi volt a terv? – kérdezte a férfi, már sokadjára, egyre türelmetlenebbül. Nőtársa igyekezett csitítani.
- Azt mesélem.
- Próbálhatná kevésbé szűkszavúan is. Nem a körítésre vagyunk kíváncsiak. - ezúttal a nő kérdezett, s hogy nyomatékosítsa szavait, áthajolt az asztalon, hogy minél közelebbről vághassa képembe szavait. Nem a kívánt hatást érte el, az általa viselt, mélyen kivágott blúznak köszönhetően.
- Földi származású az a blúz? Úgy vélem, egyiptomi lehet. Már a púpokból ítélve. Ugye, jól tudom, hogy a tevék ott éltek? Mérnök vagyok, nem biológus. – nem értékelték a humorom, újabb pofont kaptam, ezúttal az asztallapon tócsát alkotó véres nyál mellé egy fogam is megérkezett.
- Mi volt a terv? – már kezdett unalmassá válni a kérdés. A kis szürke szobácska szemközti falán, az ajtó fölötti órára néztem. Már legalább másfél órája mutathatott fél tizenkettőt. Legalábbis az elhangzott mondatok és az elcsattant pofonok számából erre következtettem. Nem nagyon akaródzott még vallani. Élveztem, hogy végre érzelmeket váltok ki valakiből. A két nyomozó ember volt. Néhány utánunk küldött, és aztán vissza nem tért embot után végre hús-vér embert bocsátottak nyomunkba. Rajtuk már nem fogtunk ki.
- Be kellett épülnünk.
- Ezt is tudjuk. De mi volt a cél?
- Zoli bának… - újabb pofon.
- Nincs is semmi Zoli bá, se Móni! Kikről beszél?
- Hát Zoli báról meg Móniról. Én adtam nekik ezeket a neveket. Legalább annyira nem bírtam megjegyezni az övékét, mint ők az enyémet.
- Azért megpróbálhatna emlékezni.
- Nem fog menni. Folyton csak… a tevék járnak az eszemben… - ezzel is kivívtam egy pofont.
- Mennyi az idő? – kérdeztem, most már megelégelve a fájdalmat, mikor eszméletemhez tértem.
- Mit számít az idő? Folyamatosan csak halandzsázik, ezzel nem megyünk semmire sem, Faith!
- Ha megmondják, mennyi az idő, vallhatok. - gondolkodóba estek. Tétován pillantottak egymásra, mintha képesek lennének egymás gondolatában turkálni. Legalábbis ez volt a benyomásom. Tudtam, hogy ilyesmire azért nem képesek, mivel akkor már rég nem engem faggatnának. A nő gondolt egyet, a karján lévő digitális kijelzőre nézett, majd közölte az időt.
- Fél három.
- Egy óráig voltam eszméletlen?
- Egy fél órát. De most már  valljon.
- Végülis, már megtehetem...