Kezdődik a vég

A vég...

- Zoli bának már volt egy beépített embere a kettesen. Vagyis nem is igazán beépítettje, nem ő juttatta oda. Olyan valaki volt, akit megnyert az ügyének, mielőtt még azt el akarták tenni láb alól. Az hozzáfért a központi adatokhoz, létrehozott néhányunknak egy mű-emberi személyazonosságot, s biztosított még hozzá chipet is. Igaz, csak felragasztott volt, nem beültetett, mint az embotoké; de senkinek sem szúrt szemet. Így már csak azt kellett kivárni, míg beválogatnak az Inkubátorok személyzete közé.
- Mi volt a feladata?
- Tönkretenni a születendő embotokat, és a központon keresztül vírust bocsátani a már meglévőkbe is, ezzel saját fegyverüket fordítva az elnyomó „Királyok” ellen. Minden emberi erőt lecseréltek gépire, amit csak lehetett, beleértve a rendfenntartó erőket is. Azok kezelhetőbbek, mi? - elvigyorodtam, már amennyire képes voltam erre úgy, hogy az egész fejem egyetlen óriási élő fájdalomként sajgott.
- Így akartuk meggyengíteni a fennálló rendszert, hogy azok kerülhessenek hatalomra, akik azt megérdemlik, és nem csak eltékozolják. Kemény ostrom lett volna, ha az I-es Földgyűrű felkel, s egytől-egyig, háztáji fegyverekkel felszerelezve vonulnak végig a másik két Gyűrűn, hogy egyszer az életben az ő akaratuk is érvényesüljön.
- Még szerencse, hogy elkaptuk. - könnyebbült meg a nő.
Pillanatok múlva légoltalmi szirénák búgtak fel egyre hevesebben.
Éles hangjuk késként hasított a levegőbe. Két vallatóm szeme elkerekedett, értetlen pillantásokat vetettek felém. Az ajtó berobbant, ez a kettő pedig elmerült a befelé tóduló, lincshangulatú tömeg közt. Balta csapott le a csuklóimat az asztalhoz kötő bilincs láncára, majd Zoli bá felsegített.

- Ej, de meggyötörtek, fiam. Büszke vagyok rád, hogy így kitartottál. Gyere, menjünk tovább. Már semmi nem állhat utunkba! - az én kezembe is került egy fejsze, fogalmam sincs, kitől származhatott. Feltápászkodtam, s bár kissé szédültem, megindultam kifelé. Az épületen kívül az a kép tárult szemem elé, melyet már számtalanszor láttam álmaimban is: a felkelő nép, akár a veszély elől vonuló bivalycsorda, özönlik, hullámzik a fontos épületek felé, maga alá temetve még azt a kis ellenállást is, amelybe ütközhet.

- Már csak azt szeretném tudni, ki köpött. - kiáltottam Zoli bának, a magaslaton állva.
- Móni. - adta meg kurtán a választ.
- És hol van most?
- Meghalt. Menjünk?
- Menjünk! - s azzal mosolyogva vetettük magunkat mi is a hullámzó „tengerbe”.