Kezdődik a vég

A fárasztó napok margójára

Aznap korábban végeztem a légzsilipek karbantartásával és fejlesztgetésével. Ilyenkor nincs annyi teendőm, mint a meteorrajzáskor.
Tehát... itt is volt rá a kiváló alkalom, hogy felköszöntsem. Kezemben a tő rózsaszín-vörös színben pompázó növénnyel léptem be kabinunkba. Minden bizonnyal valóban meg is leptem volna, ha nem lett volna épp oly elfoglalt. A Marskutatás vezetőjével, a hálókapszulánkban, az ágyunkban… A lepedőakrobatikát gyakorolva. És még a holovirtuálist sem használták, ami az ilyenforma érintkezést hivatott pótolni! Ez azért… Főben járó bűn. Ennyit a népességszabályozásról!

Összefoglalva: így inkább én lepődtem meg. Aztán Damien, mikor kipenderítettem a 7-es objektum kupolatermébe, ahová további tizenegy kabin is nyílt. Úgy, pőrén, ahogy volt!

Liliánhoz is lett volna egy-két keresetlen szavam. Elsősorban egy kemény kérdés: mivel sikerült ennek a pernahajdernek rávennie egy örökké pusztán száraz tényekre szorítkozó, érzések nélküli magafajtát erre?! Aztán persze jött volna némi kiabálás, melyeknek ő úgy sem látta volna értelmét. Megeshet, hogy a kezem sem tudtam volna megfékezni, nehogy eljárjon.
(Bocsássa meg nekem a világ, de emberből vagyok, és ő pedig az enyém.)

Ám mire visszaléptem a kapszula elé, a nő ernyedten feküdt az ágy összegyűrt huzatján, a homogén fehér műanyag mennyezetet bámulva, a szokásosnál is üvegesebb tekintettel. Addig a percig nem tudtam róla, hogy ilyet is lehet; hogy valahonnét a központból is leállíthatják, távvezérléssel.
Kicsit megkésve érezték ugyan a bajt, a köz érdeke mindenképp ezt a cselekedetet kívánta, hisz’ II-es Földgyűrű teherbíró képessége korlátozott, így nem lehet megkockáztatni a teherbe esését. Igyekeztem ezt sulykolni magamba is, mégis képtelen voltam abbahagyni a tehetetlen fel-alá mászkálást.
Nem is emlékszem, mikor eshettem össze a fáradtságtól, de valami ilyesmi történt végül.