Let's Play Football, Girl

2/14.rész

Szalai lő...gól! Góól! Úristen, micsoda találat!!! Szalaiii! Az osztrák meccs után, most Budapesten is bizonyított! Magyarország 1, Svájc 0!! A 91.percben!!! Így kell ezt emberek! És ebben a másodpercben a játékvezető megfújja a sípot. Világbajnoki selejtezőn Magyarország-Svájc 1-0!!!

A tömeg tombolni kezdett én pedig Storck nyakába ugrottam, aki szorosan magához ölelt. Amikor elengedtem, vidáman néztem fel rá...illetve csak akartam. Mert Storck vidám mosolya helyett apám nézett vissza rám...

-Apa? Mit keresel te itt?

-Niki! Niki!

-Tessék?

-Nikiii!!!

Furcsán néztem rá. Mivan, már meg is őrült?

-Niki! Ébredj fel!-hallottam Ádám hangját.

Kinyitottam a szememet, és körbenéztem. A hálószobánkban voltam, Ádámmal az oldalamon, aki gondterhelten nézett fel rám.

-Minden rendben?-kérdezte.-Mintha rémálmod lett volna.

-Nem. Nem rémálom volt. Épp ellenkezőleg. A Svájc-Magyarország meccsen voltunk. És te lőtted a győztes gólt.

Ádám elmosolyodott és végigsimította a karomat.

-Úgylegyen.-suttogta.

~~~

-Kérjük kedves utasainkat, készüljenek fel a leszállásra! Reméljük kellemesen telt az utazásuk, és további szép napot.

A repülő ereszkedni kezdett, és Budapest háztetői elkezdtek kirajzolódni. Hiába...bármilyen szép is Hoffenheim és Dortmund, a leendő otthonunk, mégis Magyarország a hazánk. Nem is születhettem volna szebb helyre, és ezzel nem hiszem, hogy egyedül vagyok. "Mert magyarnak lenni, kiváltság!"- viszhangoztak a fülemben Dzsudzsi szavai.

Miután leszálltunk a repülőről, elvettük a csomagjainkat, és fogtunk egy taxit, majd elmentünk Ádám szüleihez.

-Sziasztok, csakhogy megérkeztetek!-ölelt magához mindkettőnket Ádám anyukája.

Viszonoztuk az ölelését, majd beléptünk az ismerős nappaliba. A fotelben Ádám apja ült, kezében a távirányítóval, és épp egy vizilabda-mérkőzést nézett, de érkezésünkre felpattant a fotelből és üdvözölt minket, majd mindketten kérdésekkel árasztottak el minket.

-Mond, Niki, hogy viseled a terhességet?-kérdezte Ádám anyja, gömbölyödő hasamra pillantva. Még néhány hónap volt hátra, és mindenki tűkön ülve várta a kisfiunkat. Merthogy fiú lesz. Bár erről még Ádám nem tud.

-Őszinte leszek, borzalmas.-válaszoltam.- Mindenki valami világmegváltóan gyönyörű érzésnek írja le, de nem az.

-Tényleg nem.-nevette el magát.-Na mesélj.

Le a kalappal Ádám édesanyja előtt, aki türelmesen és végig érdeklődve hallgatta végig ahogy a fájó derekamról, meg egyéb ügyes-bajos dolgaimról panaszkodok, aminek a pici az okozója.

-Hidd el, megéri.-mondta, amikor végeztem.

-Efelől semmi kétségem.-bólintottam.-Viszont igen kellemetlen most.