Egy kezdő versei

Őszi múlandóság

Retteg némán az ősz falevél
Tudja, hogy eljő hamar a tél
Hótakaróval fedi arcát
Szép kék eget már sohasem lát

Nem nyúl az ág a levél után
Nem hiányolja régi fiát
Tél dere, hűvös érintése
A hideg évszak verítéke

Fagyos pelyhek ártatlansága
Süllyeszti őt örök halálba
Némán tűri, ahogy az élet
A levelet elhagyja végleg

Csendes halál, s eredményes
Önmagában nem is, de együtt sokat érhet
Sok falevél volt, van, s lesz is
És a Föld őket mind felemlegeti.

Bár az elején tényleg az őszről szerettem volna írni, valahogy a művészet jutott eszembe a hulló falevélről, ami halála után is táplálja a földet. Remélem nem minden művész jut ilyen sorba...