Amikor kicsi voltam, rettegtem a sötétben, mert nem sosem tudtam mi rejtőzik benne. Még most sem tudom, de egy dolog biztos: megvéd. Felismertem, hogy az a valami, bármi is legyen, olyan rémisztő, hogy még a démonaimat is képes kiűzni a fejemből. Őrültségnek hangzik de nem az. A sötétség biztonságot nyújt, amikor szükségem van rá, ő nem hagy el, nem árul el, benne megbízhatok.
-Georgina!- szakította félbe a gondolat menetemet anya.- Kész a vacsora, gyere le!
Összecsuktam a naplómat, majd kimásztam a búvóhelyemről. Az egész házban vannak rejtekhelyeim, felszedhető padlódeszkák, amik alá a füvemet rakom, többek között. A kedvencem a harmadik emeleti folyosó végén lévő fal mögött van. Senki nem tudja, hogy van itt egy kamra, gondolom régen annak használták, ide szoktam elbújni, ide rejtem a legfontosabb kincseimet. Szerencse, hogy egy ilyen régi házban lakunk, az újépítésű szarokban nincsenek titkok, azokba a tégladarabokban nincs semmi rejtély, titokzatosság, nincs történelmük, személyiségük, egyszerűen unalmasak. Egy viktóriánus stílusu ház, ami a tizenkilencedik században épült, mint a mienk, egészen más tészta. Természetesen csak én szeretek itt élni, anyámék szerint rémisztő ez a ház, de nem érdekel, ők úgyis mindig dolgoznak, nincsenek is itthon. Az ország legkeresettebb ügyvédei, mind tudjuk hogy megy ez, ide út, oda út, egy hétre, két hétre, de a vége mindig ugyanaz. Magamra hagynak. Pedig azért költöztünk át a Pennsylvania állambeli Rosewoodba, hogy ne kelljen olyan sokat távol lenniük. Két éves korom óta Izlandon, Reykjavikban éltünk, boldog voltam ott, erre átkényszerít az a kuva, aki az anyámnak nevezek, és az a balfasz, aki az apám, egy másik kontinensre. És miért? Az égadta világon semmiért. De hogy befogjam a pofámat én választhattam házat, így kerültem ide, immáron egy teljes éve. A város adott volt, háromnegyed órára van Phili belvárosától, kertváros, aranyos, otthonos, tökéletes bla bla bla, és itt laktunk a születésem után. Nem nehezítette meg a költözés az életemet akkoriban, á dehogy, csak meg kellett tanulnom még egy nyelvet két évesen, az angol és az orosz mellett, ugyanis apám félig orosz, úgyhogy hivatalosan három anyanyelvű vagyok. Nem mintha nem lennék eléggé különböző a kortársaimtól. Már kicsinek is tudták, hogy inteligensebb vagyok mint az átlag, de igazán 9 éves koromtól foglalkoztak ezzel. Az IQm 160, ami már zsenit jelent a nagyokosok szerint. Szerintem őrültet. Őrültnek érzem magam, senki nem ért meg, egyedül vagyok, magányosan és félek. A gondolataim, az érzéseim szétszakítanak, utálom, gyűlölöm, hogy nem tudok NORMÁLIS lenni.
Gyűlölöm a hullámos, derékig érő vörös hajamat.
Gyűlölöm a smaragd szemeimet.
Gyűlölöm, hogy az egész testem szeplős.
Gyűlölöm, hogy mindenki sztrébernek titulál.
Gyűlölöm, hogy kiskedvencnek tartanak.
Gyűlölöm, hogy szeretek új ismereteket szerezni, hogy érdeklődöm, hogy kényszerem van a tudásra.
Gyűlölöm, hogy tanulás nélkül az ország legelitebb iskolájából is kilógok.
Gyűlölöm, hogy a szüleim kényszerítettek ebbe az életbe.
GYŰLÖLÖM MAGAM!
Ezért iszom, drogozok, főleg anfetaminok, lsd és nyugtatók, vagdosom magam szinte minden nap, és sírok. Sokat.
-Georgina, gyere már!
Levágtam magam az étkezőasztalhoz, összeturkáltam a kajám, de azért ettem pár falatot, majd szó nélkül felmentem a szobámba. Még hallottam anyu gondterhelt sóhaját.
-Miért ilyen ez a gyerek? - kérdezte.
-Fogalmam sincs- mondta lemondóan apu.
Mivel szombat volt és unatkoztam, gondoltam felhívom Sebastiant. Nos igen, Sebastian. Talán mégsem igaz az, hogy senki nem ért meg. Ő igen. Tipikus menő fiú a suliban, akiért minden lány odavan, elég ha rájuk néz, már készségesen terpesztenek. Kihasználja ezt, kihasználja az összes lányt, de csak a szexre kellenek neki. Mindig azt mondja, hogy soha nem járna egy plasztikcicával. Utálja őket, azt, hogy kurvák és, hogy olyan könnyen odaadják magukat, a két kiló sminket rajtuk, azokat a plasztikruhákat és azt, hogy mind egyforma, szőke picsa. Mégis megteszi, minden nap más lánnyal van, ebbe menekül. Én megértem. Nem könnyű egy olyan "családban" élni, ahol a pénzzel helyettesítik a szeretet, a törődést. Sebastian anyja elhagyta őt mert összejött valami pasival, még 13 éves korában. A válás nagyon megviselte őt, akkor egy olyan falat emelt maga köré, amit senki nem tud áttörni. Rideg és érzéketlen lett, aki nem szeret, mert fél szeretni. Egy év után most azt érzem, hogy engem beenged ebbe a burokba. Így már ketten vagyunk a világ ellen, ketten, a jégcsapok, akik csak egymásra számíthatnak.
Sebastian hangja rángatott vissza a valóságba.
-Szia baba, nem jössz át? - kérdezte. Hangja semleges volt, úgy tűnik eddig jó napja van.
-Szia, de, igen, öm, nem megyünk el valahová?
-Oké gyere, addig felöltözöm.
-Jó.
Átsétáltam Sebastinékhoz, a házuk nagyából 6 percre van a miénkől szóval hamar ottvoltam. Amikor beléptem a szobájába éppen a póját vette fel. Olyan jó felsőteste van, szeretem, hogy izmos, de nem olyan izomagyasan, hanem olyan tökéletesen. A teste, akár egy istené, de az egészben a leggyönyörűbb a két csillogó szürke szeme. A tekintete megbabonáz.
-Georgie-jött oda hozzám és szorosan magához ölelt.
Szeretem, amikor a karjai közt vagyok, megnyugtat, biztonságban érzem magam.
-Nagyon hiányoztál az éjszaka. Mindent megadtan volna érte, hogy velem legyél- lehelte, miközben még mindig ölelt.
-Átjöhettél volna. Nekem is hiányoztál- montam halkan.
-Ma ittalszol? - kicsit eltolt magától és a szemembe nézett.
-Csak ha holnap is maradhatok.
Egy elégedett mosoly ült ki az arcára.
-Kérlek, maradj holnap is.
-Szívesen.
Ellépett tőlem, megfogta a telefonját, a pénztárcája és az álszemélyiét, természetesen, majd megfogta a kezem és lementünk a lépcsőn.
-Na, hová menjünk?
Hali mindenki!
Először is köszönöm, hogy elolvastad a részt, ha tetszett nyomj egy csillagot és írj kommentet. El sem hiszem, hogy elkezdtem írni az első sztorimat! Remélemm nem fogok csalódást okozni.
