A Christmas Fairytale

1. fejezet

/Hollóssy Zsófi/

Amikor az ember lánya kap egy SMS-t a legjobb barátjától azzal az üzenettel, hogy azonnal jelenjen meg a sraki kávézóban, mert baj van, és az aláírás ennyi: a világ legnagyobb balfékje, akkor az illető lány azonnal otthagy csapot-papot, és rohan, és szinte a lábával írja a válaszüzenetet, miközben a csizmáját, a kabátját és a kesztyűjét egyszerre próbálja fölvenni.

Így történt ez velem is azon a majdhogynem mesébe illő péntek délutánon, karácsony előtt egy héttel. Már az az időszak volt, amikor az embert akarva-akaratlanul is megszállja a jól ismert, kissé nosztalgikus, kissé klisés érzés, miszerint nemsokára karácsony van. A rádiók ontották magukból a karácsonyi dalokat (amik hiába jönnek ki az könyökünkön, nem tudjuk nem hallgatni őket), mindent elleptek a karácsonyi dekortermékek és ajándékötletek, és csodák-csodájára még havazott is.

Azonban akkor valahogy egyáltalán nem tudtam foglalkozni azzal a kellemes emlékeket ébresztő kalamajkával, amit a közelgő ünnep okozott. Hiszen... hiszen azt írta, hogy baj van. És ha ő nagyritkán azt mondja, hogy baj van, akkor az tulajdonképpen felér azzal, hogy kitört a világvége, mert pasi. És a pasik csak akkor ismerik be, hogy valamit nem tudnak egyedül megoldani, ha nagyon-nagyon-nagyon világrengető katasztrófa történt.

***

Amikor beléptem – azaz inkább beestem - a kedvenc kávézónkba, páran érdeklődve fordultak felém, amit nem csodálok, hiszen a tíz perc rohanástól teljesen kifulladva toppantam be, szétesett, a szakadó hótól kissé nedves hajjal és valószínűleg irtórémült fejjel.

Tomi – az egyik pincérsrác – az általam keltett érdeklődéssel mit sem törődve, lazán a leghátsó, legfélreesőbb, legészrevehetetlenebb sarokasztalka felé intett.

- Azt írta nagy a baj – jelentettem ki egyszerűen, tudva azt, hogy Tomi tisztában lesz azzal, hogy kiről beszélek.

- Tényleg nagy lehet – vakarta meg az állát. – Teljesen kivan. De rendelt neked forrócsokit.

Nem feleltem neki, csak elindultam az asztal felé. És amikor odaértem, úgy éreztem, a teljes, totális, megelevenedett világfájdalmat látom magam előtt.

Bércesi Kristóf – az én legjobb barátom – teljesen magába zuhanva ült az asztalnál. Elképzelni sem tudtam, hogy hogy tud olyan zseniálisan kinézni, annak ellenére, hogy láthatóan tényleg baja van. Jó persze tudom, hogy Kristóf akkor is tökéletes, helyes és szexi lenne, ha egyszerre gyulladna föl és égne szénné a világ összes hajszárítója, és tűnnének el a márkás cuccok nyomtalanul a Föld színéről, de ez akkor sem teljesen fair...

Minden „kristófos" tökéletessége ellenére a gyakorlott szemlélő (mint például én, aki nyolc éve ismerem) észrevehetett rajta bizonyos jeleket, amiből meg lehetett állapítani, hogy azért nem minden oké. Szomorúságról árulkodó ráncok a száj körül... távolba meredő, bánatos, szürke szemek... szorosan ökölbe szorított kéz... gyanús szipogás (ami éppen annyira lehet a végtelen téli nátha tünete, mint a sírásé)...

Hirtelen az jutott róla eszembe, hogy pontosan úgy fest, mint egy fényes papírba csomagolt csokoládé, aminek a papírja valahol elszakadt. Első látásra minden a lehető legtökéletesebbnél is tökéletesebben mutat, de egy pillanat alatt észre lehet venni az apró szakadásokat.

Egy gyorsan tovarebbenő pillanatig azt fontolgattam, hogy átölelem, mert az elmúlt nyolc év alatt számtalanszor öleltem már meg, de szinte azonnal eszembe jutott, hogy az utolsó ölelést vagy fél éve adtam neki, mert utána rá kellett jönnöm, hogy igazán veszélyes dolog. Főleg azért, mert számomra talán már nem csak egy ártatlan, tét nélküli, baráti ölelés lenne...