A Christmas Fairytale

2. fejezet

/Bércesi Kristóf/

Ha nem tudtam volna már olyan régen, akkor aznap este biztosan az eszembe véstem volna, hogy Hollóssy Zsófi egy nagyszerű lány. Nem csak azért, mert azonnal rohant, amikor megírtam neki, hogy gáz van, hanem minden másért is.

Már régen otthon voltam, de egyszerűen még mindig nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, ahogyan Zsófi a lámpa fényében, kitárt karokkal és kinyújtott nyelvvel pörög a hóesésben. Azt hiszem, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy gyönyörűlány. Ahogy a szőke haja lobogott körülötte, ahogy forgott... És ahogy a leomló, a tánctól és a hótól hullámos hajzuhatag mögül rám nézett azokkal a hihetetlenül szép, kék szemeivel... Elképesztő látvány volt...

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a „világ legnagyobb balfékje" cím, amivel a neki küldött SMS-t aláírtam, pontosan leírja azt, aki vagyok. Fel nem tudtam fogni, hogy hogyan történhetett meg az, hogy nem vettem észre Zsófit, amikor már nyolc éve ott van az orrom előtt. És az sem fért a fejembe, hogy hogy voltam képes kicsivel több, mint négy hónapot (és egy szalagavatós táncot) elpocsékolni egy olyan lányra, mint Szandi. Egy olyan lányra, akiben semmi egyedi nincsen. Aki a divatmagazinokon felnőtt klónok egyike. Egy egyéniség nélküli báb. Egy divat által kreált Barbie-baba. Egy lány, akinek nincsenek kis bohóságai, aki nem hajlandó fölenni olyan ruhákat, amiket még a nagyanyja is hordott, aki nem tud sütit sütni, mert nem akarja összekoszolni a kezét...

Azt hiszem, elég hosszan tudnám még sorolni azokat a tulajdonságokat, amik Zsófit olyan különlegessé, olyan mássá, olyan... Zsófivá teszik.

Hirtelen ültem fel, pont úgy, mintha valaki egy vödör jeges vizet zúdított volna a nyakamba. És úgy is éreztem magam. Több érzés szállt meg egyszerre, amihez nagyon nem voltam hozzászokva. Boldogságot éreztem, és csalódottságot, és félelmet, és bűntudatot, és reményt, és szeretetet, és... nem is tudom pontosan, hogy mit. Csak azt tudtam, hogy szeretem őt. Viszont meglepett, hogy a szakítás utáni fájdalom és csalódottság olyan gyorsan semmivé lett.

Hiszen... az elmúlt hónapokat abban a hitben éltem le, hogy halálosan szerelmes vagyok a barátnőmbe... És most meg úgy érzem, hogy halálosan szerelmes vagyok a legjobb barátnőmbe, aki immár nem csak a legjobb barátom, hanem valami egészen más. De ha ilyen gyorsan el tudtam felejteni Szandit, akkor mi lesz Zsófival? Vajon mi lesz, ha netán – valami csoda folytán – az enyém lesz? Vajon őt is ilyen egyszerűen fogom elfelejteni?

És különben is... Szerelmes vagyok én egyáltalán?

És... ááááá... Mi a francért kell ennek az érzés dolognak ilyen nehéznek lennie?

És kihez forduljon egy tizenkilenc éves srác, ha a legjobb barátját – aki lány ezért tuti szerelemszakértő vagy mi – nem kérdezheti meg, mert azzal elárulja magát?

A haverokhoz? Na nem... az kellene még csak...

Idegesen az ágyamra csaptam, majd felkeltem és elindultam a konyha felé, ahol az egyetlen olyan személyt reméltem megtalálni, aki képes lehetett segíteni rajtam...

Ott volt. Éppen főzött. Az illatából ítélve bolognait. Halkan megkopogtattam az ajtófélfát, majd – szinte alig hallható hangon – megszólaltam.

- Anyu... Ráérsz egy picit?

***

Tök mindegy, hogy férfias vagy nem férfias, az egész lelkemet kiöntöttem az anyukámnak, aki furcsa, olyan „én mindent tudtam" mosollyal hallgatott végig.

Amikor kimerülten befejeztem a bonyolult sztorit, és feltettem neki a nagy kérdéseket továbbra is mosolyogva nézett, majd megölelt és válaszolt:

- Édes Kisfiam! Először is: nagyon boldog vagyok, hogy végre véget ért az a kapcsolatnak nehezen nevezhető, leginkább kihasználó hadjáratnak minősíthető akármid azzal a szőkeséggel. Tudod, hogy egy percig sem titkoltam, hogy nem igazán bírom őt. Biztos vagyok benne, hogy azért nem hatott meg a „szakítás", mert valahol mélyen érezted, hogy ez a dolog köztetek egyáltalán nem igazi. Másodszor pedig... tudnod kell, hogy nem most szerettél bele Zsófiba...

- Hogy mi? – kérdeztem és meglepetten felvontam a szemöldökömet.

- Ne nézz így rám, Fiatalember! – „fenyegetett meg" a fakanállal. – Zsófi már nagyonis régi történet nálad. Csak egyszerűen... Szerintem az történt, hogy túlságosan is abban a tudatban éltél, hogy ő „csak egy barát". Így egyszerűen nem vetted észre azt a pillanatot, amikor legjobb barátból valami több lett.

- Hogy történhetett meg, hogy nem vettem észre? Ő... ő olyan nagyszerű...

- Igen tudom – bólogatott anyu. – És hidd el, hogy nagyon régen látom már abban, ahogy ránézel, ahogy róla beszélsz, ahogy vala beszélsz... Örülök, hogy végre rájöttél.

Mindketten hosszan hallgattunk. Én anyu mondandóját mérlegeltem, ő pedig leszűrte a spagettit. Az az igazság, hogy abban a pillanatban nagyon hálás voltam az édesanyámért. Hálás voltam érte, hogy még akkor is mindent tud helyettem, akkor is figyel rám, ha én már elvileg felnőtt vagyok... Sóhajtottam egyet.

- Ezt most biztosan másképpen akarom csinálni – jelentettem ki.

- Mármint mit? – kérdezett rá, de a szeme sarkában láttam a pici ráncokat, amik egy újabb „tudtam én" mosolyt rejtegettek.

- Jaj Anyuuuu!!! Tudod te azt. Máshogy akarom. Olyan igazian. Úgy, hogy ne menjen gallyra az egész pár hónap alatt. Borzalmas lenne, ha így történne. Utána tutira nem állna szóba velem, amit nagyon nem akarok... Szerinted mit kéne tennem?

- Nos... Azt hiszem, ebben sajnos nem segíthetek. Neked kell rájönnöd, hogy mi az, amivel meg tudod szerezni, és meg is tudod tartani őt.

- Anyu... azért kérdezhetek?

- Mindig, Drágám.

- Szerinted... ha odaadnám neki azt a balett-jegyet, amit még anno Szandinak vettem, és elhívnám magammal, az... az jó kezdés lehetne?

- Igen.

***

Tehát... másképp akarom csinálni. De hogyan kell másképp csinálni? És hogyan kell akkor csinálni, amikor az embernek nem csak úgy tetszik egy lány?

Tudtam Zsófiról (bármennyire titkolta is előttem), hogy menthetetlenül romantikus alkat. Tisztára olyan, mint anyu, akinek hála több romantikus filmet láttam, mint a fiú osztálytársaim együttvéve (és a legtöbbet kis híján végigbőgtem, de asszem nem ugyanazért, amiért anyu...). Mindenesetre most igazán jól jött a filmekben szereplő nyálas jelenetek ismerete, mert hamar eszembe jutott, hogy mit kéne csinálnom.

Te jó ég... Tényleg valami nagyon szerelmes lehetek... Na mindegy. Zsófiért még a nyáladzást is vállalom. Csak sikerüljön...

***

Miután elkészültem, felkaptam a kabátomat és esti sétára indultam a csendes hóesésben. Útba ejtettem Zsófiék utcáját, majd miután megtettem, amit tennem kellett, hosszan bámultam az emeleti ablakot. Meleg fény szűrődött ki mögüle, és nagyon, de nagyon szerettem volna felmenni oda, de tudtam, hogy nem tehetem. Ha jól akartam csinálni, akkor várnom kellett.

Így viszont kezdtem úgy érezni magam, mint valami rossz kukkoló, ezért gyorsan odébbálltam.