A Christmas Fairytale

4. fejezet

/Bércesi Kristóf/

Nulla fok volt, havazott és az Andrássy úton álldogáltam, de mégis izzadt a tenyerem. Izzadt a tenyerem, csomó volt a nyelvemen, egy szikla a hasamban és valami fojtogató a torkomban. Nem volt valami jó érzés.

Egyik lábamról a másikra helyezgettem a súlyomat, miközben az Opera előtt toporogtam.

Eljön... Nem jön el... Eljön... Nem jön el... Eljön... Nem jön el...

Úgy éreztem neonfelirat futkos körbe-körbe a fejemben, ami ezt a két lehetőséget latolgatja. Nem tudtam volna olyan okot mondani, ami miatt Zsófi visszadobhatta a volna a jegyet (és engem), de a francba már... Zsófi egy lány volt. És a lányok köztudottan megérthetetlenek. Főleg az olyanok, akiknek még kis bohóságaik is vannak.

- Eljön. El kell jönnie – motyogtam magamban.

Az arcomba húztam a kapucnimat, zsebre vágtam a kezem (mert ilyenkor szart sem ér a kesztyű) és lehajtottam a fejemet.

Fél három volt. Az előadás háromkor kezdődött. Egyre többen ácsorogtak az Opera előtt, gyerekek és felnőttek, izgatottan beszélgetve. Mindenkivel volt valaki. Mivel a Diótörő gyerekdarab, így nagyon sok kisgyerekes család is várakozott, de akik nem családdal jöttek, azok is párban voltak.

Tőlem nem is olyan messze állt egy pár. A lánynak pont olyan színű volt a haja, mint Zsófinak. Elfordítottam a fejemet tőlük, mert a gyomromban ücsörgő sziklának egyáltalán nem tett jót az, amikor ők ketten (megjegyzem elég látványosan) nyalni kezdték egymást.

Hol a fenében van már Zsófi??? Már... Már két óra harminckét perc van!!!

- Öhm... Szia. Azt hiszem, engem vársz – hallottam meg a legcsodálatosabb hangot a világon. Olyan hangosan szólalt meg a fejemben, mint a tűzijáték. Gyönyörű, sokszínű, ünnepi tűzijáték.

- Zsófi!!! Eljöttél.

- Hát persze, hogy eljöttem. Miért ne jöttem volna? – kérdezte nevetve.

- Akkor... Bemegyünk? – nyújtottam felé a karomat.

Zsófi belém karolt – pont úgy mint azoknak a nyálas filmeknek a szereplői, amiket annyira szeret – én pedig bevezettem a fényűző épületbe. Bent lesegítettem róla az elegáns, fekete szövetkabátot, és mosolyogva végignéztem rajta.

Csodálatosan festett... Térdfölé érő, sötétkék, ezüstszálakkal átszőtt, garbós nyakú pamutruhát viselt, fehér pamutharisnyát és fekete, hosszú csizmát. Szőke haját begöndörítette és kontyba csavarta. Tudtam, hogy ki van sminkelve, még akkor is, ha egyáltalán nem látszott rajta vakolatnyi festékréteg. És a szeme... az a hatalmas kék szeme gyönyörűségesen csillogott. Szerelmesen.

- Nagyszerűen nézel ki – mosolyogtam rá.

- Te sem festesz rosszul – vigyorgott rám. Egyszerű, fekete öltönyt viseltem, szürke nyakkendővel. Igazán nem volt nagy szám. De örültem, hogy neki tetszik.

/Hollóssy Zsófi/

Imádtam a Diótörőt. Tényleg. Nosztalgikus-tipikus-karácsonyos hangulatom lett tőle. Egyszerűen hozzátartozott a karácsonyomhoz, még akkor is, ha eddig még csak felvételről néztem. Teljesen elvarázsolt az áradó zene, és a táncosok ügyessége. Csak ámultam és bámultam.

Egy szünet volt a darab közben, ami alatt elrángattam Kristófot a zenekari árokhoz, és megpróbáltam magamnak perecet. Ez utóbbi próbálkozás meghiúsult, mert az én hős lovagom (ahogyan az első felvonás végén Kristóf elnevezte magát) nem engedett fizetni.