A Christmas Fairytale

3. fejezet

/Hollóssy Zsófi/

Felhős, de gyönyörűen havas reggel volt. És teljesen úgy indult, mint bármelyik másik korábbi reggelem. Mint mindig, akkor is én mentem ki a reggeli postáért, és mint mindig, akkor is szórakozottan átlapozgattam a kezemben tartott papírokat. Újságok, számlák, reklámok... A szokásos szeméthalom fogadott egészen addig, amíg el nem értem a stóc aljára.

Egy egyszerű, hófehér boríték feküdt a kezemben. Címzésként csupán ennyi állt rajta: Zsófinak. És a kézírás... Ó egek! Azt a kézírást, azokat a kissé nehézkesen, de mégis lágyan, dallamosan görbülő és hajló betűket bárhonnan felismertem volna. A konyhába vittem a többi papírt, de közben erősen szorítottam a borítékot, mert féltem, hogy ha nem vigyázok rá, elillan.

- Itt a posta – közöltem egyszerűen a szüleimmel. – Még egy kicsit felmegyek a szobámba.

- Reggelit nem kérsz? – Anyu hangja a lépcsőfeljáróban ért utol.

- Majd később – kiáltottam vissza, majd megszaporáztam a lépteimet és a szobámba süvítettem.

Az ágyamra vetettem magam. Az egyik felem azonnal látni akarta, mit rejt a boríték, a másik viszont eldugta volna a szekrénybe, amilyen mélyen csak lehet, hogy soha, de soha ne jusson eszembe kinyitni, mert veszélyes lehet.

Szerelmes voltam Kristófba. Nagyon szerelmes. Végre képes voltam felfogni. Végre megértettem, hogy csak azért voltam képes elfogadni a kapcsolatát, mert tényleg, őszintén boldognak láttam. És a boldogsága mindennél fontosabb volt számomra, mert szerettem.

És most ott feküdtem az ágyon, a kezemben egy borítékkal, amit egészen biztosan ő dobott be a postaládánkba.

Vettem egy hatalmas levegőt, lenyugtattam magam, és felnyitottam a borítékot. Egy kézzel írott levél bukkant elő belőle.

Mégis ki ír manapság levelet? Vagy valaki olyan, aki agyban még a 16. században él vagy... vagy valaki olyan, aki tudja, hogy mivel kell lenyűgözni egy menthetetlenül romantikus lányt.

Remegő kézzel szétnyitottam az összehajtogatott papírt, és elmerültem az egymást szorosan, kapkodva követő sorokban.

Drága Zsófi!

Kedves Zsófi!

Zsófi!

Tudod... sok mindenen gondolkoztam az elmúlt napokban. Csaknem egy hete volt az, hogy szakítottam Szandival. Csaknem egy hete vigasztaltál meg a kedvenc kávézónkban. És csaknem egy hete volt, hogy rájöttem valamire, ami már nagyon régen (az egyik kis bohóságodat idézve: „még azelőtt, hogy Manyi néni megszületett volna") az orrom előtt hevert. Pontosabban nem az orrom előtt, hanem mögötte, merthogy ez a dolog... vagyis inkább személy majdhogynem nyolc éve a mögöttem lévő padban, de ez most még egy ideig részletkérdés.

Tudod... rájöttem arra, hogy egyáltalán nem fáj az, hogy Szandi ejtett. Egyáltalán nem fáj, és ez azért van, mert amit iránta „éreztem", az egyáltalán nem volt komoly. Semennyire sem (újra az egyik kis bohóságot idézve: éppen annyira komoly, mint a kacsafőzelék).

Viszont arra is ráébredtem – majdnem egy időben azzal, hogy Szandit nem szerettem – hogy ettől függetlenül még szerelmes vagyok. Csak nem abba, akibe én hittem, hanem valaki másba. Valaki másba, aki egészen eddig az ideálok és álmok vastag tejüvege mögött rejtőzködött, mint kiderült azért, hogy egy csettintéssel átrepessze ezt az üveget és megmutassa, hogy mi az, amiről valójában, a lehető legmélyebb álmaimban álmodom.

És ez a valaki nem volt más, mint te. Nagyon szégyellem magam, hogy nem voltam képes észrevenni valamit, ami ilyen nyilvánvalóan, ilyen természetesen, ilyen egyszerűen előttem volt, immár nyolc éve. Csak remélni tudom, hogy még nem késtem el!

Kérlek Zsófi, hidd el nekem, hogy szeretlek! Azt hiszem, nagyon mélyen és nagyon régóta, csak még egyszerűen nem álltam készen arra a mellbevágó érzésre, ami akkor töltött el, amikor rájöttem, hogy ki is vagy te valójában...

Őszintén remélem, hogy ezekkel a sorokkal nem csinálok totális bolondot magamból. Anyu és Kamilla váltig bizonygatták nekem, hogy higgyem el, hogy te is hasonlóan érzel, és már sokkal hamarabb rájöttél, arra, hogy mi ketten összetartozunk (ez egyáltalán nem lepne meg, hiszen lány vagy, ráadásul okos lány, és a lányok mindig előbb jönnek rá az ilyen dolgokra).

Mindenesetre... kicsit tényleg tartok attól, hogy ez az egész levél nem fog érni semmit sem, mert amíg én a saját ködömben bolyongtam, addig elszaladt az a pillanat, amely az egyetlen esélyem volt arra, hogy megszerezzelek.

Ha ez nem így van, ha még nem késtem el és ha hajlandó vagy adni nekem... nekünk egy esélyt, akkor a további instrukciókat a borítékban találod!

Kérlek, ne válaszolj erre a levélre semmit sem! Ha eljössz, akkor tudni fogom, hogy igen, ha pedig nem jössz, akkor fájdalommal, de tudomásul veszem, hogy elszúrtam.

Szeretlek...

Szeretettel

Ölel

Kristóf

A párnámba fúrtam a fejemet, hogy oda potyogjanak a könnyeim, amik körülbelül az első sorok környékén kezdtek el patakzani. Erről álmodtam már kb. nyár óta (és tudat alatt szerintem mindig). Hihetetlen volt, hogy valóra válhat az álmom.

Ha eljössz, akkor tudni fogom, hogy igen... a további instrukciókat a borítékban találod...

Kíváncsian túrtam bele a borítékba, ahonnan egy színházjegy került elő. Pontosítok... egy jegy került elő a Diótörő balett változatára. A kedvenc karácsonyi tündérmesémre.

Kérdeznem sem kellett magamtól a választ. Úgyis tudtam. Az, hogy egyszerre jussak el a Diótörőre és kaphassam meg Kristófot, ráadásul mindezt december 24-én az... Biztos voltam benne, hogy ilyen lehetőségem soha többé nem lesz.

Viszont... szükségem volt némi tanácsadásra Kamillától, a legjobb barátnőmtől, aki szerelem és tündérmese szakértőnek vallotta magát.

***

A legjobb barátnőkben az a jó, hogy akármikor képesek felbukkanni ott, ahol éppen szükség van rájuk.

- Oké... Tehát mit tudunk? – kérdezte Kami az ágyamon trónolva.

- Hogy oda kell érjek az Opera elé négy és fél óra múlva, úgy hogy Kristóf lehetőleg tényleg úgy gondolja, hogy akarja velem ezt az egészet – foglaltam össze a helyzetet.

- Okéka. Akkor kell neked egy ruha. Meg smink és haj és minden csajos cucc. De no para! Egy karácsonyi-szerelem-tündémese-akármi szakértővel állsz szemben. Megoldjuk. Fekete koktélruha, harisnya, körömcipő?

- Öööö... Jól hangzik meg minden, de nem gondolod, hogy egy kicsit hideg ahhoz, hogy a hóesésben flangáljak az utcán?

- De. Tényleg – kámpicsorodott el egy pillanatra. Aztán újra elvigyorodott és folytatta tovább. – Akkor valami más kell. Olyan, amihez pamutharisnya és csizma is passzol... Megvan! – kiáltott fel boldogan. – Na gyere! Csináljunk belőled bombázót...