Reménnyel

1.

"Halkan jön karácsony...
- adventet követve.
Mosoly leng paláston,
mit angyal ejtett le.

Csillog rajt már a hó
- ezer égi csillag.
Nevetni volna jó,
énekelni vígan. [...]"
Balassa Katalin - Advent négy angyala (részlet)

Hoseok nagyot nyújtózva fordult jobb oldalára, ahol egy kis angyal szuszogott édesen fejével karján, hosszú pillái akár árnyékot is vethettek volna pirospozsgás orcájára, melyeket a férfi naphosszig apró csókokkal hintene be, simítaná, érezné a hibátlan bőr selymességét. Békésen, egyenletesen vette a levegőt a Hoseok számára legszebb műalkotás, képes volt elveszni látványában, hiába lehet e látvány részese minden nap, mindig új csodaként tekint rá, miközben próbálja elhihetni magával, Jimin az övé, szerelme általa viszonzásra kerül, szereti őt és párja úgyszint. Ha csak ketten lennének a világon, akkor is boldog lenne, ha nem a legboldogabb. Csak Hoseok és Jimin lenne, nem lenne problémájuk, minden másra pocsékolt minutumot csakis egymásra fordíthatnák, hogy mint legelső alkalommal dobbant szívük hatalmasat a másik láttan, olyan hévvel és érzésekkel élhessék életüket, anélkül, hogy bárki megzavarja őket ebben. Hoseok részeg volt, Jimin volt számára a mámorító, kábító csodaszer, ha lehet így mondani. Sosem volt elég belőle, nem unt rá, sőt, a pillanatok, napokba növő percek mind azt bizonyították, még nem szereti eléggé. Mindennél jobban és még annál is jobban szereti, de ahogy hullanak a porszemek a karcsú homokórában, úgy növekszik a párja felé érzett szerelem, már-már megszállottság. Lesz-e ennek valaha vége? Eljön az, hogy már nincs tovább? Szereti annyira, hogy ez aztán mind már hanyatlásnak indul? Bele se mert gondolni. Nem akart erről agyalni, minden ilyesféle gondolat csak parazita volt, ami a boldogság szívmelengető érzését akarta elpusztítani, de Hoseok semmi pénzért nem engedi ezt, viszont szerelméért a kezét is tűzbe tenné. Besétálna a forró lángok közé, ha Jimin ezt szeretné. De hogyan is kérhetne ilyet a fiatalabb. Hiszen Hoseok volt neki a mentsvára, a biztonság, a tökéletesség, minden földi és mennyei jóság egy emberi testben egyesülve. Talán megszállottjai, megvakult csodálói voltak a másiknak. Mint ahogy a mágnes pólusai rohannak a másikhoz, úgy kapaszkodott a két szerelmes párjába. Együtt akartak lenni az idők végezetéig és utána is.
Gyönyörűen, szinte vakítóan csillogott a frissen esett fehér hó a Nap gyengécske sugarai alatt mikor a két férfi úgy gondolta, egymást ölelve álomra hajtja fejét, hogy elbújjanak a délután unalmas órái elől, helyette inkább szemüket becsukva egymást ölelve várják, hogy a másik álmukban is vele legyen. Mostanra viszont már a Nap is nyugovóra hajtotta fejét, félhomály volt a szobában, de előtte alvó szerelmét így is tökéletesen látta. Hoseok hosszú ujjai szinte alig érintették, mégis végigsimították Jimin eddig nyugalmat kifejező arcát, amin most halvány, édes mosolya húzódott. Biztosan szépet álmodik, de vajon mit? Hoseok hiába fürkészte arcát, annyit tudott csak, Jimin most épp bármit él át, boldogan teszi. Kell ennél több? Ismerték egymást, jobban tán, mint saját tenyerüket, az idősebb tudta, hogy párja bár próbálja leplezni, a másik tudtára nem adni, az alvás sokszor nehéz feladatnak bizonyul neki. Jimin rossz alvó, ritkán zuhan álomba, akkor is egy alternatív univerzumban landol, ahol szerelme utálja, nem is létezik, vagy éppen a szeme láttára sérül meg. Ezért volt az, hogy Chim mostani arckifejezése akkora örömöt okozott barátjának, mint az embernek a lottón a telitalálat. Alig várja, hogy az angyala kinyissa szép szemeit, amiben a világot is képes volt látni Hoseok, és a maga édes módján mosolyogva mondja el szerelmének, mennyire jól aludt, mit álmodott. Ha Jimin mesekönyv lenne, Hoseok ezerszer olvasná újra, ha nem milliószor, anélkül, hogy megunná. Gyönyörű borító csakis arannyal írt sorokat rejthet, így gondolta Hoseok, és mennyire igaza volt.
Kis csókot csenve párjától húzta ki annak feje alól elzsibbadt karját, ügyelve arra, hogy ebből Jimin semmit ne vegyen észre, és csak akkor keljen fel, amikor szeretne. Próbálta visszahozni az életet végtagjába, amibe mintha másodpercenként ezer tű szúródna, de ez a kellemetlen érzés is eltörpült, hiszen szívesen tesz bármit Jiminért. Ha a kisebbik hozzábújik, Hoseok testének melegét akarja érezni, akkor a férfi gondolkodás nélkül változik emberi takaróvá és melengeti őt. Ez a legkevesebb, amit megtehet.
Felülve az ágyon a szürke vastag takaró legördült Hoseok egy egyszerű pólóval takart mellkasáról, ezzel engedve a hideg vaskarmainak végigszántani fedetlen bőrét, borzongást váltva ki belőle. Miután Jimint gondosan betakargatta, csoszogva ment ki a konyhába, hogy a mindkettejük kedvencét, forró csokit csináljon, amit elfogyasztva egy ideig megmeneküljenek a kintről beszökő téli hidegtől.
Fénybe öltözött a csendes konyha abban a percben, hogy Hoseok felkapcsolta a villanyt, ami először szemzavaró volt számára, viszont sötétben nem maradhat, még a végén a mosogatóba teszi a két bögre tejet, nem pedig a mikróba, aztán várhatja, hogy megmelegedjen. Míg bent lassan kellemes lett a hőmérséklet a felvett radiátorok által, addig kint a szél seperte önkéntesen a tájat takaró havat. Tökéletes kontrasztban úszott az ablakon át látható látvány, a magas utcai lámpák fényei mintha reflektorok lennének a táncoló pelyhek számára, hogy a nézelődő ember élvezze azok koreográfiáját, amint épp egymásra gördülnek vagy pont eltolják egymást. Mindketten szerették a havat, de míg Hoseok a látványért, a lelket nyugtató fehérségért, addig Jimin hatalmas örömet lelt a télen alább hulló fehér képződményben, hiszen hóembert és tökéletes hógolyót csak ilyenkor csinálhat. Csak akkor felejtették el mindketten ezen téli ajándék örömét, mikor lapátolásra került a sor.
- Ne már... - horkant fel Hobi látva, hogy ma bizony nem isznak forró csokit, hiszen a tejen kívűl más hozzávaló csak a boltban csücsül arra várva, hogy a lusta Hoseok elmenjen és annak megszabott áráért cserébe hazavigye. Ám ez ma nem fog bekövetkezni, ha belegondol, nem is annyira vágyik rá, egészen biztos, hogy a ma hátramaradt óráit kibírják nélküle. Marad a meleg tej, legfeljebb amint megisszák, mennek is vissza aludni tőle.
Halk dübbenések és két meztelen talp szolid cuppogása a padlón ütötte meg a konyhapulton dobolgató férfi fülét. Felkelt a kis angyala és nem tudja, hogy akármennyire is próbál nesztelenül közeledni áldozatához, Hoseok hallja osonását.
Az idősebb úgy tett, mintha a mindjárt robbanó kicsi meteorról nem is tudna, valami kusza dallamot dúdolgatott egészen addig, míg Jimin elég közel nem ért.
- Nocsak, felkeltél! - dobbantott hirtelen nagyot lábával Chim irányába, mire a kisebb akár egy kisgyerek, felsikított.
- Hobi! - kapott hevesen dobogó szívéhez.
- Nem csak te tudod nyalni a fagyit, az is vissza tud nyalni - nevetett hetykén Hoseok átkarolva párja vállát, közelebb húzva magához, hogy annak szőke hajával takart homlokára kis puszit nyomjon. Könnyűszerrel tette ezt, hiszen ő volt a magasabb. Lenézve Jimin arcára ismét nevetésbe kezdett, a kisebbik durcásan nézett fel rá, kis méregzsák lett hirtelen - Na, mert neked nem az volt a szándékod, hogy megijessz? - csípett barátja formás hátsójába szabad kezével.
- De akkor én nevettem volna... - jutalmazta meg gyilkos tekintettel.
- Jól aludtál? - mosolygott Hoseok le rá, ignorálva az előbb elhangzottat. Jimin boldogan bólogatni kezdett, majd oldalra nézve felcsillantak szemei, felkeltve ezzel barátja kíváncsiságát.
Chim rövidje mutatóujját a falon lógó naptár felé nyújtva mosolyodott el - Hobi, nézd, már csak 20 nap van karácsonyig!