"[...] Meglibben halványlila ruhája,
Mintha holdnak lenne szép uszálya.
Figyelj az angyal égi dalára,
Szívedben legyen béke és alázat!"
Simola Teréz Csilla - Advent (részlet)Olyan csend volt a házban, mintha az üres lenne, nem dobogna benne szív, nem lenne tele érzelemmel, lélek sem járkálna benne. Pedig nem így volt. Két madárka ült a biztonságot adó, de fogva tartó kalitkában, várva, hogy az egyik odaröppenjen a másikhoz és nem kell, hogy gerlepárként turbékoljanak, egymás megbánó szeretetteljes csicsergése nyárt hozna a téli estébe. Ám gerlék helyett két kakas viselkedett felfújt pulykaként, azon versenyeztek, ki nézi nagyobb levegőnek a másikat, levegőnek, amiről mindketten tudták, szükségük van rá, nem is kicsit, mégis mellőzni próbálták azt. Gyermeki durca, önfejűség volt ez, semmi komolyabb, ritkán csapott villám idilli életükbe, akkor viszont hangosan zengett.
Hoseokot még mindig ette a méreg az iménti civakodás miatt, leginkább büszkesége sínylette meg és valamelyest bántotta ez. Bár alázatos, megértő, jó barátja akart lenni Jiminnek, nem akarta, hogy valódi énje elkopjon mellette. Szerelmének akarta adni magát, úgy, hogy mégis önálló ember legyen.
Alsó ajkát rágcsálva igazgatta a párnákat a krém színű kanapén, úgy hitte, ha egy helyben ül, talán megőrül. Véget vetett a veszekedésnek azzal, hogy ráhagyta a kisebbre, legyen neki igaza, könyvelje el győzelemként, így a bent rekedt szavak nem szabadultak. Talán emiatt forrt még mindig Hoseok vére, hiszen szereti kiadni magából a düht a legegyszerűbb formában is, ha csak beszélhetne érzéseiről, az is elég lenne. Beszélni, nem pedig panaszkodni. Sosem szerette más orrára kötni élete minden egyes pillanatának rossz történését, de annak híve volt, hogy beszéljen róla. Nem segítséget akart, csak hallgató füleket. Jimin tökéletesen értette ilyenkor feladatát. Meghallgatta Hoseokot, és bár nem volt rá szükség, segített ahol csak tudott. Ám kivételes alkalmak egyike volt a mostani, nem volt jelen és miatta öntötte el az idősebbet a méreg.
Ez a téma mintha egy kopott CD egyik karcában ülne mindig, várva, hogy a lejátszó odaérjen és újra meg újra felelevenítse, ezzel feszültséget okozva a hallgatók között. Jimin az emberi testbe bújt lejátszó, ami sokszor akad meg a lemez e pontján, Hoseok pedig az, aki akarata ellenére fültanúja ennek. Viszont egyszer a cérna is elszakadhat. Most, hogy jobban belegondol, nem is csak civakodás volt ez, nevezheti veszekedésnek is, amit mindketten úgy utálnak, hiszen egyetértenek abban, egy jó kapcsolatban rossz szónak helye nincs.
Hoseok a frusztráció által generált horkantásra hasonlító hangját hallatva vetette le magát a szófára, aminek párnáit az előbb igazgatta. Folyamatosan vissza-visszagondolt az elmúlt eseményekre, mindarra ami pár perc leforgása alatt történt. Gyorsabb volt, mint egy tornádó. A méreg szele úgy fújta el a nyugodtságot, mintha az egy könnyed tollpihe lenne. Jiminból a szó úgy eredt meg, mint átszakadt gáton a felgyülemlett víz, Hoseokot úgy vitte az ár, mint a rozoga vályogházat. Bár elfogadta és megtanult élni párja néha előtörő hirtelenharagjával, Jimin néha mégis tudott meglepetést okozni. Természetéből adódóan olyan vele az élet, mint egy időzített bombával élni. De ez eltörpül mindamellett a boldogság, öröm mellett, amit Hoseoknak okoz pusztán jelenlétével, szerelmes szavával, édes érintésével. Nincs tökéletes ember, ha Jimin az lenne, nem is létezne, csak Hoseok álmaiban. Mindezek ellenére Hobi jobb barátot nem is kívánhatna, de meg se próbálja. Elfogadja szerelmét ahogy van, hiszen tisztában van azzal, ő neki is vannak hibái, amit a másiknak el kell fogadnia, ha igazán szereti. Szerencsére Jimin ezt teszi.
Hoseok tudja magáról, hogy makacs, hihetetlenül, talán ez az oka annak, hogy idáig fajultak a dolgok. Hogy nem engedi magának, hogy belássa, másnak is lehet igaza. Hogy bár tudja, nem tökéletes, ezért véthet hibákat, cselekedhet úgy, ami másnak már nem olyan természetszerű, mint önmagának.
Emberből van, hűséget fogadott, nem vakságot. Az, hogy megnéz másokat, mindössze ösztöne által kreált cselekedet, megnézett valakit, nem pedig hozzáment. Nem járhat letakart szemmel az utcán, csak azért, mert már foglalt. Ezt Jiminnek kell megértenie. Hoseoknak pedig azt, hogy barátja féltékeny, mert szereti, nem pedig azért, mert ki akarja sajátítani magának.
Dobálóztak egymásnak szavakkal, mégsem mondtak semmit egymásnak. Elpanaszolták egymásnak bajaikat, mégsem beszéltek róla. Vulkán tört mindkettőjükben, amit a másik hibáztatásával akartak csillapítani, szemmel láthatóan eredménytelenül. Hiszen nem csak Hoseokot, az ágyukban szipogó Jimint is bántották az elmúlt percek történései. Egyik szeméből hulló könnyek saját maga miatt, másik szemét áztató kis gyémántok barátja miatt gördültek alább, hogy a sírástól kipirosodott arcát végigmorzsolva egyesüljenek a párna fehér huzatján. Érzékeny volt, sok mindennel meg tudták bántani, talán túl könnyen is, de könnyeket csak ritkán ejtett, és ezek a könnyek mind összetört lelkének folyékony szilánkjai voltak.
De hiszen ő nem akart veszekedni! Hoseok rákérdezett csendes viselkedésének okára, ő pedig elmondta, mi nyomja szívét. Ő csak válaszolt a kérdésre, akkor meg miért lett ez? Mert nem vette észre saját maga stílusát, hogy ahelyett, hogy hirtelen zúdítja az idősebb nyakába a nagy követ, ami kis motorját nyomja, higgadtan kellett volna szóvá tennie barátja reakcióját, tettét, ami semmiség volt az egyiknek, de fájó pont a másiknak. Jimin sosem érezte elég jónak magát, sosem gondolta azt, hogy megérdemli Hoseok iránta érzett szerelmét, mindezt helyeselte az, amikor szerelme mással beszélt jó kedvűen, mikor mással foglalkozott, nem vele. Jimin ragaszkodott Hoseokhoz, mint egy kisgyerek a legkedvesebb játékához, hiszen neki nem volt más, csak Hobi. Talán önző volt, a világtól irigyelte barátját, csak magáénak szerette volna és rettenetesen félt, hogy bárki erős keze elránthatja tőle. Akkor meg mi lesz vele? Nem is akart ebbe belegondolni. Helyette inkább Hoseokhoz rohanni, nyakába ugrani és halkan sírni, miközben milliószor mondja el, mennyire sajnálja. Nem hitte, hogy akinek igazán ki kéne mondania, sajnálja, az ő, de a béke kedvéért, hogy ismét szeretettel öleljék egymást, Jimin megtenné. De valahogy... fél, nem meri. Attól tartott, Hoseok elutasítja majd, eltaszítja magától, nem bocsájt meg neki, talán már nem is szereti annyira. Túl sokat gondolkodik, túl sokat rágódik a dolgokon, hogy mindennek eredményeként saját magát riogassa, keserítse el, halk szipogása ismét sírásba fulladjon. Hát már hogy ne szeretné Hoseok! A világért se hagyná el őt, egy ilyen kis semminek mondható félreértésért pláne nem!
Az idősebb lelkiismerete folyton hajtogatta, hogy emelje fel hátsóját és tolja be magát kis angyalához, aki némán kiabált, hogy legyen ott, hogy ajkaira sokat mondó csókot nyomjon, szorosan ölelje magához Jimint, aki imádja, ha párja karjai köré fonódnak. Lábai önálló akarattal rendelkezve indították el őt a hálószoba felé, míg oda nem érve azon gondolkozzon, mit is mondjon. Nem akart bocsánatot kérni, álláspontjához mindvégig tartotta magát, neki elnézést nincs miért kérnie, de mihamarabb véget akart vetni ennek a nem régóta tartó, mégis nyomasztó helyzetnek.
Határozottan nyomta le az ajtó kilincsét, de belépni már annál kisebb elszántsággal tette. Jimin hallva a nyíló ajtót rögtön megállt parancsolt utnak indulni készülő könnyeinek, még levegőt sem vett pár pillanatig.
- Chim... - szólalt meg Hoseok bizonytalanul, amint beljebb lépdelt a szobába - Jimin, fent vagy? - a kisebbik nem tudta, mit tegyen, válaszoljon a kérdésre, vagy tegyen úgy, mint aki inkább alszik. Hiszen annak ellenére, hogy az előbb még hatalmas késztetést érzett, hogy megkeresse a másikat, most, hogy az említett kereste meg őt, inába szállt az a kis bátorsága is. Csendben várta barátja következő tettét. Hoseok pedig válasz hiányában közelebb ment az ágyhoz, ahol angyala feküdt hang nélkül. Este volt már, sötét, és bármennyire is szerette volna, képessége a sötétben való tökéletes látáshoz még mindig nem volt, így nem tudta, Jimin nézi-e őt vagy zárva tartja szemeit.
Nem hezitált véghez vinni eszébe ötlő cselekedetét, abban a pillanatban, hogy elég közel került az ágyhoz, felemelte a vastag paplant és szerelme mellé feküdt. Amennyire csak lehetséges volt, olyan közel vonta magához a kisebbet, ki amint megérezte párjai karjait maga körül, úgy ölelte meg a másikat sajátjával. Ölelte, szinte már szorította Hoseokot, hiszen attól félt, ha kicsit is enged, a pillangó, mely odaszállt elröppen és nem tudja újra elkapni. Szóra nem volt szükség, az érzelmek és cselekvések beszéltek hangosan. Így ölelkezni csak azok teszik, akiknek a világuk legféltettebb kincse van karjaik között.
Szeretni valakit együtt jár azzal, hogy a sajátunk helyett az ő boldogságuk jelenti a legtöbbet. Ez azzal jár, hogy bevett rossz szokásainktól búcsút kell venni, az utolsó szót nekik kell adni, ha ezzel ők boldogabbak, elveinknek néha hátat kell fordítani. Érjük el nekik az elérhetetlent, tegyük lehetségessé a lehetetlent.
Mindkettejük megtöredezett szíve eggyé vált ismét, mikor szájukat egyszerre hagyta el az erővel bíró szó - Sajnálom!
YOU ARE READING
Reménnyel
Short StoryJung Hoseok × Park Jimin one shot-ok 🥇a Novella kategóriában 20170528 - 20170530 🥉a Novella kategóriában 20161210 - 20161212 20170218 - 20170219 20170428 - 20170502 #4 Novella kategóriában 20170503 - 20170527