Reménnyel

Légy boldog, Angyalom // Yoonmin

Sziasztok!
Rendhagyó párossal érkeztem, mert bár az egyik főszereplő továbbra is Jimin, párja ezúttal nem Hobi, hanem Yoongi - ahogyan a címben is jelezve lett. Oka ennek nagyon egyszerű; az ötletet, amiért ezer meg egy hálával tartozom drága dongsaengemnek, FruzsiRkasinak, csak velük tudtam igazán elképzelni.
Rendhagyó írás más szempontból is, hiszen sosem dolgoztam még ennyit egyhuzamban egy sztorin, //tegnap délután hat óta ezt írtam TT// sosem írtam még ilyen hosszút, //6500+ szó// és még egyikhez sem ajánlottam zenét, ám most megteszem, hiszen az írása közben is Taemin Goodbye című száma ment, azt hiszem átadja a sztori hangulatát, a végének biztosan.
Ahogy egyre csak nőttek a szavak száma, egyre jobban kezdtem azt érezni, ez talán az egyik legjobban sikerült munkám az eddigiek közül.
Ezekért is, meg amúgy is remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást kívánok! 

○○○•○○○

Unottan kapcsolgattam a TV-t valami értelmes műsor után kutatva, de mint már olyan sokszor, most sem találtam semmit, ami akár egy hangyányit is lekötne, pedig milyen jó lenne egy kicsit kikapcsolódni, gondolkodás nélkül csak lenni. Ám úgy tűnik, ebben a televízió nem akar segíteni. Felhorkantva kapcsoltam ki azt és ejtettem magam mellé a távirányítót, hogy fejemet hátrahajtva és szemeimet lecsukva folyjak szét a kanapén. Így, hogy már a szutyokdoboz sem megy, csend állt be az egész lakásba, mi jól esett, úgy tűnt ez már partnerem lesz, és segít, hogy ellazuljak, de a kicsi dömper a konyhában ezt megakadályozta.
Hangos csörömpöléssel vágódott be a hűtő ajtaja és Jimin felbőszült bika módjára trappolt ki a helyiségből. Világos szőke hajához dühtől vörös orcája tökéletesen illett, durcás arckifejezése évekkel fiatalította, édes volt, hihetetlenül édes, látványa mosolygásra késztetett. Imádom. Imádom, mikor boldog, imádom, mikor akár csak elbambul, ha éppen durcáskodik, azt is imádom. Édes volt, habár nem szerette, sőt, utálta, ha ezt a jelzőt bárki is ráaggatja, olyankor igazán meg akarta mutatni, milyen kemény csávó is ő valójában, de hiába, Park Jimin egy édes teremtmény. Édes az arca, a hangja, minden, olyan, amivel nem tudok betelni. Egy két lábon járó ajándék nekem.
- Jiminie - szólok utána normális hangnemben, hiszen a lakás nem nagy, nem kell, hogy felemeljem a hangom, a címzett bárhova is ment, hallja, hogy keresem, és bár hiába remélem, megpillantom majd szőke tincseit, nem jön elő. Így hát magam kell megkeresnem.
Ismerem már, jobban, mint saját magam, legkisebb mimikája, mozdulata, mind elárulja gazdáját, érzéseit nem tudja titkolni, olyan könyv, melynek minden sorát már kívülről tudom, mégsem unom meg soha. Éppen ezért tudom jól, most valahol pöffeteg gombát játszva durcázik valahol és várja, szinte már elvárja, hogy keressem meg, öleljem át, vigasztaljam és szeretgessem.
És még hogy ő nem édes.
- Jimin - szólítom újra, amint csoszogva elindultam arra, amerre még láttam elmenni, hátha legalább most előbukkan, de hiába. Csak szétterülve akartam ülni a kanapén, ehelyett most szerelmem után kutakodok. Bár, ha Jiminről van szó, ha ő akar bármit is, bábuvá válok, melynek szálait ő mozgatja, hiszen tudom, ezzel boldoggá teszem. Márpedig Jimin nem lehet más, csak boldog.
Szemöldökömet ráncolom, mikor benyitva a hálószobánkba, hűlt helyét látom, ugyanis azt hittem ott majd megtalálom. Bezárva annak ajtaját megyek tovább, míg végül a fürdőben találom a wc csésze felett. Gyomrom bukfencezik egyet, érzem, az idegeim megfeszülnek, hiszen azt látom, amit nem akartam. A wc ülőkén támaszkodva szipog, és tudom, nem azért sír, mert nem jött a barna maci.
- Angyalom... - ejtem ki becenevét ajkaimon, hangom lágy, szánakozó, ugyanakkor követelőző. Követeli, hogy végre figyeljen rám, nézzem rám, a szemeimbe és azokat látván értse meg, hogy nem normális, amit tesz. Ám tudom, sajnos ez nem ilyen egyszerű.
- Nem vagyok angyal, Yoongi, egy hájas disznó vagyok - kezd nagy sírásba, melybe vékonyka hangja fullad. Szívemet apró darabokra szaggatja mindig, ha sírni látom, hiszen tudom, akkor nem boldog. Nagyon nem fogadja el, sőt, utálja magát, jobban, mint bárki más. Van egyáltalán egyetlen lélek, aki utálja őt? Lehetetlen, Jumin egyetlen utálója saját maga. Saját maga ellen harcol mindig, én pedig mindig azon vagyok, hogy ezt megállítsam, sőt, megváltoztassam.
- Jimin, fejezd be - szólok rá kicsit erényesebben, hiszen az arcomról le tudnám marni a bőrt, mikor így beszél saját magáról.
- De az vagyok, Yoongi, csak nézz rám! Gusztustalan vagyok! - hisztizik, mikor rám néz, a sírása pedig erősödik. Buta, rettenetesen buta, hiszen elhangzó szavaival csak ront az így is rossz helyzeten, ostoba módon ostorozza és ócsárolja magát, habár tudja, ezzel az ég világon semmire sem megy. Az édes kis angyalból egy gondolkozni képtelen teremtmény lesz, aki a legaljára tiporja magát, ahonnan ha én nem emelem ismét a magaslatokba, annak beláthatatlan következményei lesznek.
Szememet forgatva túrtam hajamba, Jimin ezt kihasználva dugta le mutatóujját torkán és gyomra tartalma kis öklendezés után máris a wc kagylójában landolt.
- Jimin! - szóltam rá idegesen és leguggolva vállánál fogva magam felé fordítottam. Először elenyésző majd egyre hevesebb ellenkezésbe kezdve próbálta vállait fogó kezemet lehámozni magáról, arca sírásától volt vörös és könnyeivel áztatott, én mégis gyönyörűnek láttam. Mindig annak látom, hiszen mindig az, és ezt nem képes ő megérteni.
- Fejezd ezt be! - rivalltam rá erőteljes hangon - Értsd már meg végre, hogy ezzel semmire se mész!
- Engedj el - sírt - Egy malac vagyok! Utálom magam!
Cselekedetei hisztérikus vergődéssé váltak, csápolt mindenfele, nem érdekelve, hogy néha engem is eltalál, mint akinek esze veszett, vergődött, csak hogy engedjem el. Megtettem, de csak azért, mert szemem sarkába kapott, ami nem volt szándékos, de annál kellemetlenebb. Kihasználva, hogy nem fogom, a padlón ülve kuporodott a fürdőszoba fehér csempézett falához, összehúzta magát, apró volt, de sírása nagy, hangos, betöltvén a kicsi helyiséget, félő, hogy fül tanúja nem csak én voltam.
- Jimin, csillapodj, meghallják a szomszédok - mondtam neki, de eredményt nem értem el vele.
- Nem érdekel! Ők is tudják, milyen undorító vagyok, ők is utálnak! - kiabált ültében vergődve, már régen nem csak annyira, mint egy kisgyerek, ez sajnos már komolyabb volt.
- Senki nem utál, felejtsd el ezt a hülyeséget! - lassan közelítettem meg, megfontoltan nyújtottam felé kezemet, mi mikor térdét lágyan érintette, ő ismét csapkodni kezdett.
- Ne érj hozzám! - ordított rám az eddigieknél hangosabban. Nem akartam, de muszáj voltam megtenni azt a lépést, amit az orvos csak szélsőséges esetekre ajánlott, azt hiszem, ez az volt. Na meg, ilyen helyzetben még nem voltam, hogy mi lenne a legjobb, amit tehetnék, nem igazán tudtam. De azzal tisztában voltam, ha nem állítom le így vagy úgy, magától sem fog.
Otthagyva őt a járólapon ülve zokogva, futottam be a hálószobába, hogy magamhoz véve a szükséges gyógyszert szaladjak vissza Jiminhez, aki a segítségre talán sosem volt még ennyire szüksége eddig, mint most. Éreztem, a szívem őrült módon dobog. Féltettem őt, vissza akartam kapni minél előbb a kis angyalom, dühös voltam, amiért Jimin már megint saját magát sodorta józan esze szélére és végtelenül szomorú, hogy a sors ilyen önmarcangoló, önpusztító személyiséggel ruházta fel azt, aki a legkevésbé érdemli.
Mire visszamentem a fürdőbe, Jimin már megint a wc felett görnyedve hányt, ezt látva kedvem támadt kifejelni a közfalat. Nem rohantam egyből oda, hogy megállítsam, hiszen ha már útjának indította, jobban jár, ha ki is jön, viszont mikor befejezte, mögé lépve guggoltam le és fogtam rá ismét vállaira. Természetesen most sem hagyta szó és bármi nemű reakció nélkül, ám ezúttal már nem engedtem vergődésének és kiabálásának, mellkasánál összefogva kezeit szorítottam magamhoz, hogy mozgási lehetőségét a minimálisra csökkentsem valamilyen szinten.
- Jimin, angyalom - próbáltam lágy, nyugtató hangon fülébe szólni, amiről tudom, nagyon szereti, abban reménykedve, bár meg nem nyugszik, de legalább figyel rám. Hangomat hallva éreztem feszült izmait egy pillanatra elernyedni, de próbálkozásai erős de nem fájdalmas szorításomból kiszabadulni nem fejeződtek be.
- Vedd ezt be - emeltem szájához kezem, válla fölött kilesve.
Serényen rázta fejét ellenkezését és nemtetszését kifejezve, ami elvárásaival ellentétben nem igen hatottak meg. Úgy akartam őt mindig a tenyeremen hordozni, mint a legdrágább kincset, hiszen az, ám a karjaim közt most egy ördög szállta fiút tartottam.
Szájára tapasztva kezem löktem így be az apró nyugtatót és annak reményében, hogy az célt érjen, fejét hátrahajtottam vállaimra, így nyaka megnyúlt és reméltem, hogy a gyógyszer ha teljesen nem is, de lejjebb csúszik. Ujjaimmal kitüremkedő ádámcsutkáját kezdtem masszírozni, hiszen esze ágában sem volt nyelni, de így valamelyest elősegítettem a késztetést benne.
Nyelésének hangja zene volt füleimnek és egy kicsi kar szívemről a hatalmas követ lelökte. Jimin vergődése kicsivel később már csillapodni látszott, mozdulatai enyhültek, teste lassan ölembe nehezedve ernyedt, már nem hisztizett, nem vergődött, pilláira súlyok akaszkodtak. Nem sírt már olyan szívszaggatóan, csak sűrűn szipogott.
- Yoongi... Én nem vagyok őrült - mondta halkan, erőtlenül a gyógyszerre célozva, hiszen szentül állította, csak az őrültek szednek nyugtatókat. Egyetértettem, meg nem is. Mindenesetre utáltam ezt tenni vele, ha csak lehetett, próbáltam nélküle megoldani a helyzetet, lenyugtatni őt én magam, ami az utóbbi időkben egyre nehezebbé vált. Féltem. Féltem, hogy olyan felé sodor ez minket, ami véget vethet mindennek.
- Nem vagy az, Jimin. Nem vagy az. - súgtam fülébe és karjaim már szeretetteljesen, védelmezően fonták testét körbe, minek izmai már ellazultak a nyugtató gyors hatásának köszönhetően. - Szeretlek, Jimin.
- Mindig fogsz? - hunyta le pilláit a ránehezedő álmosság és kimerültség által vezérelve, dús ajkai is már nehézkesen formázták a szavakat.
- Mindig. - mondtam olyan határozottan, amennyire csak tőlem telt. Hiszen így volt, bármi történik, én Park Jimint jobban fogom szeretni, mint bárki mást. Vigyázni fogok rá, míg szívem utolsót nem dobban. Ebben teljesen biztos voltam.
Bal kezemmel mellkasát kezdtem el cirógatni, imádta ezt, ezzel segítettem végleg ellazulni, mielőtt átlép Álomországba. Jimin olyan volt ilyenkor, mint egy kis cica. Egy kölyök macska, aki akárhol van, ha cirógatják, képes szinte azonnal elaludni.
Imádom. Imádom, hogy ilyen édes, imádom, hogy az enyém. Előbb adnám oda saját életem, minthogy Jimint elvegyék tőlem. Ő nem bolond, de én igen, hiszen elvette eszemet, és már csak neki élek. Ezt is imádom.
Heves levegővételei nagy, egyenletes szuszogásba torkollottak, kezei időközben megtalálták enyémet és rövid ujjai az én vékony ujjaimmal egybefonódva pihentek hasán, fejét féloldalasan nyakamba hajtva. Az idők végezetéig így maradnék, meg sem mozdulnék, levegőt is csak takarékosan vennék, nehogy felébresszem, ám mégsem maradhatunk itt a fürdőszoba fehér padlóján, muszáj voltam őt karjaimba véve felemelni és az ágyunkra óvatosan letéve gondosan betakargatni, amit nagyon szívesen meg is tettem.
Örömmel láttam, hogy nem ébredt fel, ami mondjuk várható volt a gyógyszer miatt, de nem is akartam kísérletezni.
Miután tudomásul vettem, kényelmesen fekve alszik nyugodtan, tüdőmet szorító mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Leülve az ágy szélére könyökeimet térdeimen megtámasztva hunytam le szemeimet és hajtottam le fejem. Jimin nem őrült, de beteg. Olyan beteg, amitől nem lesz egyszerű megszabadítani, de próbálkozni fogok.
- Ennyit a semmittevésről... - mormoltam.