Reménnyel

Vörös könnyek // +16

A sztorit Yuki (@YukiMeowchu) one shotja ihlette: Blindfolded Man
http://aminoapps.com/p/7rnmzj

Figyelem!
Erőszak, halál említés a sztoriban, mindenki ennek tudatában és saját felelőségre olvassa!

(Az olvasás során felmerülő esetleges félreértések és indulatok orvoslásaként kérlek titeket, olvassátok el a sztori végén található rövid elemzést! Köszönöm!)

Sokan voltak Szöul egyik legismertebb festészeti múzeumában, az emberek néhány képnél akár egymás hegyén-hátán is átgázoltak, csak hogy megnézhessék azt, mintha amint az óra egészet mutatna, lába kelne minden műalkotásnak. Pedig természetesen nem így volt. Minden festmény, függetlenül annak színvilágától, vagy éppen a rajztechnikától, helyükön csendben mondtak ezer szót, regéltek hosszasan.
Voltak olyanok, akik ezeknek hangot adva dolgoztak a múzeumban, egy ilyen volt Jung Hoseok is, a létesítmény egyik idegenvezetője, kinek minden műalkotás egy meséskönyv volt, olyan, amit sosem un meg és ugyanolyan lelkesedéssel mesél másoknak róla. Hoseok, mióta eszét tudja, a művészetnek élt, azon belül is a festészetnek - habár tehetsége nem volt hozzá. Ő csak csodálta a művészek alkotásait, és beszélt róluk, hallgatósága pedig emberek ezrei voltak. A férfi szerencsés volt, hiszen azt tehette, amit akart, olyan munkája volt, amit tiszta szívéből szeretett. Naponta kismilliószor járta körbe a múzeumot, és rengetegszer regélt egy-egy képről, és kezdte előről minden nap. Szeme csillogott, nem csak az erős világítások végett, csillogott a szeme az izgatottságtól, és a szerelemtől, amit néhány kép iránt érzett. Igen, Hoseok képes volt beleszerelmesedni a számára leginkább tetsző képekbe. Igazából nem az számított teljesen, mit ábrázol a kép, hanem a sok ecsetvonásba rejtett érzelem és történet, mindaz, amit az alkotó festékekbe fojtva ábrázolt a vásznon, szívét nyomó vagy épp fellegekbe emelő érzések, vagy csak egy kusza gondolat színei tettek műalkotássá.
Nem volt két egyforma festmény a világon, és ezt nem csak a vizuális bizonyíték tette egyértelművé, hanem a tény, hogy két egyforma művész sem született még a Földön.
Éppen erről regélt Hoseok, mikor bevezette a csoportot az Éden terembe, oda, ahol a négy fal mint termékeny föld fogta közre őket, ahol minden kép gyümölcsöket ábrazolt, egyet vagy sokat, tálban vagy a szabadban.
- Az érti igazán a művészetet, aki átlát a festéken - kezdett bele újabb gondolatába a férfi, kit 20-25 kíváncsi szempár gazdája állt körbe, így nézve hol az idegenvezetőre, hol a két ránézésre tökéletesen egyformának tűnő festményre.
- Kíváncsi vagyok, ti mit láttok ezen a két képen.
A férfi elmosolyodott szelíden, hallgatósága már-már furcsán nézett rá. Hiszen, számukra evidens volt a látvány, két kép egy fél és egy egész almáról. Ezt tudatta vele egy bátrabb fiú, aki felmert szólalni.
- Így van, egy fél és egy egész alma. - bólintott Hoseok - Első ránézésre teljesen egyformák, huszadik ránézésre is. Ám, van valami, ami hatalmas erővel bír, így teljesen különbözővé téve a két képet. És nem, nem az, hogy két külön ember festette - néhányan felkuncogtak, majd Hoseok folytatta - Ahogy az előbb mondtam, át kell látni a festéken, hogy értsük a művészetet. Fogadok, nem vettétek figyelembe, hogy a bal képen a fél alma az egésznek van döntve, míg a másikon a két gyümölcs nem érintkezik egymással, habár az előbb nem erre céloztam - néhányan közelebb hajolva vették szemügyre a képet, páran elismerően hümmögtek - Gondoljátok, van ennek jelentősége?
- Ha így van feltéve a kérdés, akkor biztosan - válaszolt egy másik fiú, mire mindenki nevetni kezdett, beleért Hoseokot is.
- Nagyszerű meglátás, látod, te már kapisgálod, mire akarok kilyukadni - bólogatott az idegenvezető - Így van, nem hiába tettem fel ezt a kérdést, hiszen van jelentősége, ez teszi különbözővé a képeket. Nem elhanyagolható tény, hogy a két kép két egymástól eltérő korban készült, ám érdekesség, hogy az egész almák édesanyákat ábrázolnak, amit akár visszavezethetünk a bibliai Ádám és Évára. Ám, amíg a jobb képen a félbevágott alma az anyjától elszakított fiút jelképezi, addig a bal kép festője a magányra, viszonzatlan szerelemre asszociált a fél almával. Akkor lehetne egész, ha a szív is párját lelné. A képen a két alma tulajdonképpen egy személyt ábrázol, egy magányos anyát. Fél, mert párja nincsen, egész, mert van, kit szíve szeret, a gyermekét. - Hoseok végigpillantott a hallgatóin, voltak, akikről az értetlenség apró jele jól leolvasható volt arcukról, ez a férfit kuncogásra késztette - Ezt mai szóval úgy mondják, egyik szemem sír, másik nevet.
Erre már több értelmet sugárzó arckifejezéssel találta szemben magát.
- Menjünk is tovább - indult el a terem kijárata felé, hogy a múzeum utolsó, az emberek által leginkább keresett helyiségébe lépjenek.
Hosszú folyosó végén magasodott a díszes ajtó, melyen egykor csillogó arany motívumok gyönyörködtették az ember szemét, mára már kopottak voltak, itt-ott töredezettek, élettelenek. Az előtte húzódó méregvörös szőnyeg itt ért véget, az ajtó másik oldalán terült szét, mint a vér, mely gazdájából szökött el. Pont olyan színe volt, nem véletlenül.
- Elérkeztünk az utolsó terembe, a Hálószobába. - mondta Hoseok, ekkor már különös, letargikus hangszínnel. Az eddig jó kedvű, egyfolytában mosolygós idegenvezetőt most hirtelen mintha egy szürke, zord aura vett volna körül, ami átszállt a csoportjára is, ám ezt akkor még nem igazán értették.
Az ajtó zárva volt, mikor még odaértek, a férfi pedig egy munkatársával való gyors párbeszéd után kinyitotta azt. Cselekedetéből látszódott, súlyos, vastag ajtó választotta el a látogatókat és a hálószobát.
Amint az egykor ízlésesen díszített ajtó kitárult annyira, hogy a csoport beférjen, halk klasszikus zene ütötte meg azok füleit. Éppen valami kurta zene szólt, olyan, amire még a mai kor embere is szívesen táncolna, vagy legalább ütemére mozogna, mégis nyomasztó, lehangoló hangulattal ruházta fel a nagy szobát, miben a zene nélküli csend ijesztő lenne és hátborzongató - még jobban, mint most, a zenével.
A csoport belépett, az ajtó bezárult, Hoseok pedig olyan helyre állt, ahol mindenki jól látja.
Sürgetően körülnézett, majd aprót sóhajtva nézett végig a jelenlévőkön és kimérten csengő hangon megszólalt - Tehát megérkeztünk az utolsó helyiségben, a Hálószobába - tudatta velük - Talán tudjátok, és említettem is a távvezetés elején, hogy ez a múzeum eredetileg a Park-dinasztia császári palotája volt, ami mára már, mint ahogy ti is láthatjátok, festészeti múzeum lett, egy helyet kivéve, ami még mindig teljes valójában fogadja a látogatókat. Nos, ez az a terem, amit inkább szobának hívnék, annak ellenére, hogy hatalmas - újra körbenézett, majd folytatta - Nem véletlenül maradt ez a szoba az akkori elképzelések alapján és nem lepték el más művészek festményei. Ez, ahogy a neve is mutatja, hálószoba volt, mégpedig a Park-dinasztia utolsó családjának legkisebb gyermekéé, Park Jiminé, aki meghatározó okokból és korai halála miatt nem léphetett apja nyomdokaiba. Parkék voltak azon kevés császári családok egyike, ahol a harmadik, legfiatalabb gyermek, legyen az fiú vagy lány örökli a császárságot, nem pedig a már megszokott, elsőszülött fiú. Annak ellenére, hogy Jimin trónörökös volt, más miatt lett ismert a neve, ami legalábbis a tánc művészettörténelmet illeti. Talán meglepő lehet ez, Jimin nem a festészet iránt érdeklődött, hanem a tánc iránt, tehát valójában a múzeum fő tematikájának nincs köze a herceghez. Éppen ezért maradt az ő szobája így, ahogyan most, a padlóján állva látjuk. Minden itt lévő tárgytól kezdve bútorzatig eredeti, csupán restauráláson mentek keresztül, ha az éppen szükséges volt.
Csak a halk, ekkor már valami lassabb klasszikus zene és Hoseok hangja töltötte be a néma csendet, mely szintén nem volt hangos, mégis visszhangzott, mintha valaki ismételné a férfi szavait.
- A szoba egy trónörököshöz méltó volt, mint láthatjátok, arany, kristály díszek, ízlésesen összeválogatott színek, minden reprezentálja az egykor itt lakó fiút. Jimin mindig is félénk, szerény ember volt, mind a 23 évében hű volt a tisztasághoz, amiben a lelke fürdött. - Hoseok elmosolyodott, ahogy az említett fiúról beszélt, lágyan lépkedett körbe a tágas szobán, a csoport pedig kíváncsian, csendben és figyelmesen követte őt. Meg-megálltak egy-két tárgynál, megnézték azt, egymás közt véleményüket hallatták, tudták, mindent a szemnek, semmit a kéznek.
- Az egész szobában egyetlen festmény van, az is a herceg halála utáni évszázadban készült, ez volt az első és mára már egyetlen kép, ami őt ábrázolja, ennek pedig nyomós oka van. - nagy, fehér ágyneműs ágy előtt megállva nézett a csoport egy emberként a festményre, melyre Hoseok utalt. - A kép egy, valószínűleg a táncért rajongó festő keze munkája, kinek kiléte tisztázatlan, sohasem derült ki pontosan, ki festette a képet, hiszen a szignóját nem hagyta rajta és emlékét senki ne tartotta fent, ami ezt a képet illeti. Jimin halála után több száz évig balszerencse érte azt, aki a fiút akarta ábrázolni, legyen az egy egyszerű skicc vagy egy igényes festmény, mint ez is, az ágyon. Abban a korban az emberek igencsak hiszékenyek voltak, a pletykát itták, mint a vizet, az igazságot meg kerülték, mint a pestises embert - hümmögött egyet Hoseok keresztbe téve karjait, szemeit pedig le nem vette a képről monológja alatt sem. A férfit mindig megbabonázta a festmény, mintha az ábrázolt fiú lelkébe látna, habár annak tükrét kendő takarta - Ezért rengeteg mende-monda ment szájról-szájra a császárságban, sőt, még a szomszédságban is tudtak róla. Na, de mielőtt belemegyünk ebbe, hallott-e már valaki valamit Jiminről? - nézett körbe gyorsan tenyerét összecsapva, de választ nem kapott - Akkor engedjétek meg, hadd mondjak én pár szót róla a már elhangzottak mellett. Jimin ősszel született, az októberi hónap 13-ik napján, és mint napjainkban nyugaton, akkoriban itt is, Ázsiában is a balszerencsével párosították ezt a napot. Ezért volt az, hogy Jimin születése egyszerre hozott boldogságot a császárságnak és annak népének és aggodalmat, már-már félelmet.
- Ez olyan, mint az az almás kép - szólt közbe halkan egy lány, mire Hoseok serényen bólogatni kezdett.
- Így van! A boldogság almája nem lehetett egész, hiszen félelmet keltett, viszont az egészséges trónörökös a császárság számára egészet jelentett. - majd Hoseok folytatta ahol abbahagyta - Jósasszonyok tömkelege kopogtatott a császári család palotájának ajtaján, volt amelyik a jövőt akarta tudatni a szülőkkel, volt, aki pedig varázsigével akarta megtisztítani az újszülött lelkét, kinek akkori és egész életében legnagyobb bűne világrajötte volt. Felbolydult a császárság élete Jimin születésével, ez egyszer biztos. Ahogy pedig teltek az évek, a fiú nőtt, a bajok jöttek. Lassan az egész népet befolyásolta a feltevés, miszerint a császárságban a baj gyakrabban jön, mint a kereskedők karavánja, mindennek oka pedig a 13.-án világrajött trónörökös, ki mindeközben az ég világon semmiről nem tudott. A szülei imádták, bár tartottak tőle, mégis azon voltak, megkíméljék fiukat a nép gyülöletétől. Jimin pedig elfogadta, hogy életének nagy részét a császári palotában éli, nem kérdezte miértjét, hiszen azt hitte, ez így van rendjén. Mondanom sem kell, ez megint csak pletykára és aggodalomra adott okot mindenkinek, miért rejtegetik ennyire a fiút az emberek elől - forgatta szemét Hoseok - Jimin, pedig hogy a kőfalak között töltött napjait színessé, élvezetessé tegye, elfoglaltság után nézett. Akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendtek a pengetős hangszerek, majd az íjászat lett a tömeg kedvence, Jimin viszont egyikben sem jeleskedett. Aztán egyszer csak lába mozdult egy dallamra, onnan nem volt visszaút - az idegenvezető halványan elmosolyodott, mintha emlékében élne a kép és tovább pásztázta a festményt, mintha könyv lenne és sorait olvasná - Onnantól kezdve Jimin a táncnak élt. Minden, ebben a szobában játszott zene az, amire egykor ő itt táncolt, ezen a padlón - dobbantott egyet a földre nézve - A herceg eggyé vált a művészet ezen ágával és ez akkor sem változott, mikor szemeit már kendő takarta élete végéig.