Messze, régen...

Nem akarok hozzámenni

        - Nem akarok hozzámenni! – visított a lány, majd egy hatalmas csattanás következett.

- Ha így folytatod, gyermekem, nemsokára ismét cseréltethetjük ki az ajtódat – sóhajtotta az apja, és húsos kezével megtörölte a homlokát.

- Nem érdekel! – szűrődött ki a lány sírós hangja. A testes férfi aprókat kopogott az ajtón, talán megnyugtatásképp, azonban a leány csak egyre jobban zokogott.

- Tizenkilenc éves vagy, kedvesem, nem várhatsz tovább! – jelent meg az édesanyja is. – Muszáj férjhez menned!

- De nem akarok hozzá menni! – nyitotta ki a lány az ajtót, csak hogy aztán újra becsapja. Az apja tovább törölgette verítékező homlokát, édesanyja ellenben meg sem rezzent. – Ha hozzá akarnék menni Robertóhoz, már három évvel ezelőtt is megtehettem volna!

- De madárkám, mi a baj Robertóval? – kérdezgette szelíd hangon az édesapja.

- Az, hogy vén! – visította a lány. – Úgy néz ki, mint egy vén kecske, ráadásul tejfel szaga van...

- De tehetős! – magyarázta az anya. – Sajnálom, gyermekem, de a mi helyzetünkben ezt szem előtt kell tartanunk...

- De édesanyám...

- ...ha találsz egy másik kérőt, aki elnyeri a tetszésedet, és vagyonos is, beszélhetünk az eljegyzés eltörléséről! – folytatta az anyja kérlelhetetlenül. – Egy heted van rá!

- Tessék?! – rontott ki a lány a szobájából.

- Na de drágám...

- Hagyd, Fabian! – torkollta le férjét az asszony, majd határozott lépésekkel elhagyta a folyosót. A lány néhány másodperc erejéig szótlanul meredt távozó édesanyjára, majd könyörgőn apja felé fordult.

- Sajnálom, de semmit nem tehetek – dörzsölte meg a halántékát a férfi. – Sajnos, édesanyádnak, mint mindig, most is igaza van – rázta meg a fejét, majd felesége után sietett. A lány haragosan nézett az apjára, végül aznap harmadszorra is becsapta az ajtaját, hogy az ajtót tartó szegek jócskán meglazultak.

- Négy nap maradt az esküvőig, és még sehol nem látom a lányom ruháját! – szűrődött ki a szalonból a sopánkodás. – És a lányomat sem találom! – trappolt át az asszony az étkezőbe, ahol férje épp észrevétlenül próbált elfogyasztani egy csésze forró kávét, ám az asszony megjelenése lehetetlenné tette a dolgot.

- Biztos próbál felkészülni – magyarázta az úr mentegetőzve.

- Ajánlom neki! – hagyta ott a férjét, és elindult a lány szobája felé. Az ajtóhoz érve megigazította kissé zilált szoknyáját, és nyugalmat erőltetve a hangjába bekopogott.

- Most nem alkalmas! – szűrődött ki a válasz.

- Astrid, a hétvégén lesz az esküvőd, és te eddig még semmit nem csináltál! – emelte fel a hangját az asszony, és a kezdeti próbálkozásból, hogy nyugodt hangon beszéljen egyre makacsabb gyermekével, kudarcba fulladt. – Mikor gondolod alkalmasnak az időt, hogy bármit csinálj az ügy érdekében? És meg ne halljam még egyszer, hogy a szóba jöhető kérőkön tűnődsz!

- Holnap! – hangzott a határozott válasz. Édesanyja feltörő idegességét homlokának masszírozásával próbálta féken tartani, ám végül mégis úgy döntött, szó nélkül hagyja a választ, és ott hagyta napok óta ki sem mozduló leányát.