Scarlett

- 4 -

Mintha csak gúnyolódna velem, az eső is rákezd, a sötétbe borult égen pedig villámok táncolnak. Hawk köpenye gyorsan átázik, de nincs az az isten, hogy ezt most levegyem. Nem akarom, hogy bárki lásson, és nem csak a hajam miatt. 

Undorodom magamtól. Eleinte egy normális életet akartam, persze némi izgalommal, de semmiképpen sem megvető pillantásokkal és egy őrült vőlegénnyel fűszerezve - persze azt hiszem, hogy az utóbbit már kihúzhatom a listáról. 

Ekkor gondolataimból kizökkenve lassítok egy kicsit - nem tudok tovább futni, pedig csak most hagytam el az ezüstkerítést. Bosszant, hogy ilyen fáradékony lettem, de egyszerűen egy olyan helyen, ahonnan én jövök, azt a két év kiképzést leszámítva a nők körében nincs szükség fizikai munkára. 

De ami a futást illeti, úgy sem tudom, hová mehetnék. A Nyugati Királyságban napok alatt megtalálnának, vagy ha mégsem, és valami csoda folytán sikerülne eljrejtőznöm, akkor az Imperium jó részét bevonnák a dologba. A nemesek hamar elveszítenék a beléjük vetett bizalmat, hiszen közülük még sosem került ki gyilkos, ekkor pedig már biztos, hogy ők is a keresésemre koncentrálnának, vagyis nem úsznám meg ép bőrrel. 

Azt hiszem, az egyetlen megoldás a királyság mentén elterülő erdő. Mindenképpen sokan próbálnak majd megtalálni, szóval csak az a kérdés, hová bújok. Ekkor döntök, majd nem törődve a fáradtsággal, felgyorsítom a lépteimet és még mindig remegő lábakkal rohanni kezdek. 

***

Szerencsére az út maradék részében nem akadályoz senki, de így is hajnalodik, mire a városkapuhoz érek. Ez általában mindig zárva van, de elvileg csak fel kell mutatnom a Lenyomatot, és átengednek. 

A városfal egyébként kőből épült, a kaput viszont vasból öntötték, az elején egy hatalmas címerrel, ami a három elemet szimbolizálja. 

Az őrök közelebb lépnek, én pedig felhúzom Hawk köpenyét, hogy láthatóvá tegyem a tenyerem - csakhogy nincs ott semmi. A kezem még mindig sebes, a jel viszont már nincs rajta. 

- Szórakozol velünk? - kérdezi az egyikük támadásra készen. - Ki vagy? 

Egy pillanatnyi rémült csönd. 

- Ember vagyok - felelem ekkor rekedten. 

- Hogy jutottál be? 

- Egy szekéren. Elbújtam a szalma közt. 

Az őr a társára néz, mintha csak azt kérdezné: Mi legyen a sorsa? 

Ekkor azonban egy lovas tűnik fel, megmentve a helyzetet. Sötét egyenruha van rajta, ezüsttel díszített övvel. Ez egy hírnök lesz. 

Biccent az őröknek, majd gyanakodva rám pillant, de aztán csak megmutatja a víz elemét szimbolizáló Lenyomatot. 

- Ritkán látni errefelé, Johnson. 

- Volt egy kis bonyodalom a nemesek körében - feleli a Johnson nevű, miközben még mindig engem méreget. - Valami Hawk Withen meghalt, valószínűleg meggyilkolták. A Tanács parancsa, hogy mostantól csak a kijelölt személyeket engedhetitek át. 

A mellettem álló férfi tiszteletteljesen bólint. - Meg kell hagyni, még soha nem hallottam olyasmiről, hogy a nemesek között történt volna valami - mondja aztán, bár inkább csak magának. 

- Azt beszélik, hogy valami nő volt, Withen jegyese. 

- Tudja Johnson, a nők mind hárpiák. Csak a pénz kell nekik, én mondom. 

- Biztos nagy tapasztalatod van a dologban, de ezt talán nem egy nő mellett kéne megvitatni - feleli a férfi, szavai ellenére hangjában kárörvendéssel. 

- Ja, hogy ez? Ez nem nő kérem, ez ember. 

Johnson száját egy rövid nevetés hagyja el. - Bejutott? 

- Azt mondja szekéren. 

- Hát csak rakjátok ki. Így is épp elég mocskos a város, nemhogy még ilyen szerzetek is szennyezzék. Egyébként nekem is dolgom van odakint. Majd elkísérem. 

- Igen, uram. 

Az egyik őr egy nagy, rozsdás kulccsal kinyitja a hatalmas kaput, ami egy nyikorgás kíséretében kitárul, szabaddá téve az utat. A látvány elképesztő; a máskor kissé napszítta fű meg a vadvirágok olvadozó hóval borított mása, és a távolban magasodó fehér koronájú Havasok látványa lenyűgöző. Azt mondják, hogy abban az erdőben, függetlenül a kinti évszaktól, örökké tél uralkodik.

- Elindulsz végre? - kérdezi Johnson, lova pedig nyugtalanul toporog. Vetek egy utolsó pillantást a Nyugati Királyság házaira, majd mielőtt  még meggondolhatnám magam, faképnél hagyom a hírnököt és az őröket; rohanni kezdek a fák felé. Szerencsére egyikük sem indul utánam, de még fél füllel hallom Johnson eldörmögött megjegyzését:

- Ahogy elnézem, holnapig sem húzza.