Scarlett

- 1 -

- Még valamit? 

- Nem, köszönöm. 

A szarvasbőr táskám mélyére süllyesztem az almákat, majd fizetek. Aztán az árus barna szemében mégiscsak felvillan a gyanú fénye. 

- Elnézést, hölgyem - szól. - Idenyújtaná a karját? 

Kicsit tétovázok, de végül eleget teszek a kérésnek, és feltűröm a régi kabátom ujját, hogy láthatóvá tegyem a tenyeremen kígyózó bonyolult mintát. A nő ráncai kisimulnak, ugyanakkor teljesen lesápad és kiveri a veríték. 

- Sajnálom - mondja, és finoman meghajol.

- Nem tesz semmit - felelem, megeresztve egy apró, de annál őszintétlenebb mosolyt. Ezért utálom a köznépet. 

A Felkirályság irányába fordulok. Most, télen, a házak tetejét hó fedi, de néhányon még így is látszódnak az égésnyomok meg a kitört ablakok helyei, hiába próbálták azóta helyrehozni a károkat. A falon lyukak, a szobákba besüvít a jeges szél, és elrepíti a hamut. Ha a nemesek adnának egy kis pénzt, persze könnyebb lenne pótolni a veszteségeket, de nem fognak. Onnan tudom, hogy én is közéjük tartozom. 

Leveszem a szemem a csúfos állapotban lévő épületekről, és elindulok a Tér felé. A "Tér" azért csak "Tér", mert az idegen megszállók kora óta annyiszor nevezték át, hogy senki nem akarta észben tartani a rendes nevét, így maradt csak egyszerűen és makacsul: Tér. 

Igaz is; régen volt az utolsó támadás. Azt mondják, tizenöt éve ért véget, két éves koromban. Nemrég viszont a Nyugati és a Déli Királyság viszonya megromlott, a déliek pedig azóta próbálnak hatalomra kerülni. Eleinte csak mérgeket igyekeztek a királyhoz juttatni, aztán ugyanezeket a szereket azokba a terményekbe keverték, amik behozatalra szorultak. Sokan vesztüket lelték emiatt, főként az alsóbb rétegekből, ahol a rone-ok kapva kaptak az olcsó élelmen. 

Mindennek tetejébe, két hónappal ezelőtt jelentették, hogy Bukottakat láttak a város falánál ólálkodni, négy hete pedig megtörtént az első támadás. Azóta gyakran megesik, hogy felbukkan egy-egy közülük, de eddig nem jártak sikerrel. A rone-ok éberek; tudják, hogy miért jönnek a bérgyilkosok. Merényletet akarnak a király ellen.

Ekkor, kizökkenve a gondolataimból, befordulok az utolsó sarkon, és elém tárul a Tér egésze. Itt a házak távolabb állnak egymástól, a macskaköves út közepén pedig egy hatalmas szobor helyezkedik el, ami a három elemet szimbolizálja. 

Ahogy elnézem, ez a hely sincs sokkal jobb állapotban, mint a város többi támadott része. Itt még a hó is kormosabb. 

Néhány gyászoló nő alkotja csak a társaságom, akiknek benn éghetett valamelyik családtagjuk. A férfiak ilyenkor a földeken, vagy az erdőben foglalatoskodnak, és megpróbálnak minél többet keresni, hogy átvészelhessék a telet. Mikor eljövök ide, látni szoktam a munkából hazaérkező, átfagyott rone-okat. Épp csak felém néznek, de ennyi idő elég hozzá, hogy lelombozzanak a fájdalmas, vagy épp dühös pillantásaikkal. 

Azonban most nem ez történik. Valaki egyszer csak felkiált és az égre mutat.

- Sárkány! - mondja. A többiek követik a tekintetét, szemükbe pedig rémület költözik. 

Én is felnézek, és a téli fényben meglátom a monstrum körvonalait. A szörnyeteg egyelőre messze van, de akkor is furcsa, hogy bemerészkedett a Nyugati Királyság területére. Mikor a rone-ok a falakat emelték, kirekesztettek innen minden más lényt, ami árthatott volna nekik - ha pedig egy is betévedt, azt levadászták. 

Hiába, a sárkány nem törődve semmivel, egyre lejjebb ereszkedik, hatalmas alakja pedig lassan teljesen kivehetővé válik. Tudom, hogy szólnom kellene valakinek, de elegem van, hogy folyton lebecsülnek. Miért rohanjak segítségért, ha nemes vagyok? Azért képeztek ki két éven keresztül, hogy kezelhessek ilyen helyzeteket. Jó, nem pont ezért, de... menni fog. 

Közben a rone-ok egyre riadtabbá válnak, és felhangzik egy ijedt kiáltás is. 

Hátravetem a csuklyám. 

- Ne aggódjatok! - szólok nekik, habár így utólag belegondolva, nem vagyok benne biztos, hogy felhőtlenül megnyugtatta őket egy tizenhét éves, vörös hajú lány látványa. Csak azért mondom, mert ők úgy tartják, hogy a vörös szín elátkozott, szóval valószínűleg nem fognak bízni bennem... 

A pánik azonban erősödik, és kezd kitörni a káosz. Néhányan a házukba rohannak, hogy kimentsék benn maradt családtagjaikat, mások ijedten próbálnak elmenekülni, egyesek pedig íjat fognak és megpróbálják eltalálni a sárkányt. Mivel a fegyverhasználat általában a férfiak feladata, a körülöttem lévő nők ügyetlenek és egy nyílvessző sem fúródik a fenevad húsába. 

- Ezzel csak feldühítitek! - kiabálom túl a hangzavart, de senki sem hallgat rám. 

- Hallgass, vörös! 

- Átkozott, ez a te hibád! 

Felháborodva szólnék vissza, de ekkor a szörnyeteg elég közel ér, torkát pedig pusztító lángok hagyják el. Valaki felsikít, én pedig úgy döntök, ideje tennem valamit. Tudom, hogy innen nem találnám el, ezért valahogy közelebb kell csalogatnom. 

- Hé, dög! - rögtönzök. - Gyere! 

Amaz egy dühös tűzcsóvát küld felém, én pedig gyorsan behúzódok egy épület mögé. Sebtében hátranézek, hogy lássam, nem esett-e baja a rone-oknak, de szerencsére ők is találtak fedezéket. 

- Mit csinálsz ostoba? - rivall rám valaki. 

- Nyilakkal nem tudtok ártani neki - felelek, majd tudomást sem véve a nem épp kedves válaszról, figyelmemet újra a sárkánynak szentelem. 

- Ez az, gyere csak! - kiabálom. A lény kitárja hófehér szárnyait, majd hatalmas karmaival egy háztetőbe kapaszkodva landol. Az épület tartógerendái felmondják a szolgálatot, és az egész összeomlik. 

- Hoppá... - motyogom. Van egy olyan érzésem, hogy ez még sokba fog kerülni nekem.

Ekkor azonban a fenevad kitátja száját, egy pillanatra láthatóvá téve tűhegyes fogait, de megakadályozva az újabb pusztítást, támadásba lendülök.