Scarlett

- 5 -

Hülye, hülye Johnson - gondolom mérgelődve, és félrehajtok egy ágat.

Az erdő egyébként gyönyörű; a fák leveleitől a fűszálakig minden hófehér, kivéve az apró, szirmaikat bontó vörös virágokat, na meg a barna- és piroskalapos gombákat. Kicsit olyan érzés, mintha a helyet valami varázsló átkozta volna el a tavasz közepén, ezt pedig csak tetézi a lombkoronában lévő jégbe fagyott rügyek látványa. 

Nagyjából egy órája lehetek itt, de kezdem elveszteni az időérzékem, ráadásul az éjjel átázott köpeny miatt teljesen átfagytam. Mégsem akarom levenni; mintha csak a csuklya nélkül felismernének a fák, vagy a rone-ok hirtelen itt teremhetnének. 

Még mindig bajlós gondolataim hatása alatt a kulacsom felé nyúlok... illetve nyúlnék, ha hoztam volna magammal. Remek. 

- Most már biztos, hogy kinyír a természet - motyogom, és feltűnik, hogy a hangom mennyire gyenge; mintha egy év némaság után most szólalnék meg először. Egy pillanatra betolakodik a gondolataimba a hírnök elégedett képe, de gyorsan elhessegetem, és inkább próbálok a túlélésre koncentrálni. 

Ekkor azonban egy kisebb tisztás tárul a szemem elé. A fák itt ritkásabbak, több a virág, és ha jobban megnézem, szokatlanul sima a közepe. Pont olyan, mint a hófedte márvány. Nem... pont olyan, mint a jég. 

Ezt neked, Johnson - gondolom elégtétellel, és az apró tavacska felé sietek, mikor feltűnik, hogy valami nincs rendben. A következő pillanatban egy mély, halk morgást hallok, ami kellően vészjósló ahhoz, hogy ijedten kapjam a fák közé a fejem. De mivel nincs ott semmi és a hang sem ismétlődik, kisvártatva tovább indulok, és egy bottal a kezemben kezdem el feltörni a jeget. Pár perc múlva a víz kicsorog a repedésen, én pedig lehajolok, hogy végre ihassak, mikor... 

Egy mély, csontig hatoló morgás. Mintha a föld alól jönne. Vagy inkább a víz alól... 

A gondolatra rögtön hátrálok pár lépést, épp időben ahhoz, hogy elkerüljem a tóból hirtelen előtörő szörnyeteget. Egy adag jeget így is kapok a nyakamba, de legalább nyerek egy kis időt a meneküléshez. A lény hasa szürke, a hátán viszont a víz fodrainak jellegzetes mintázata fut végig, mint rejtőszín. A pofája hegyes, a szájában apró, éles fogak sorakoznak, karmai között úszóhártya feszül. Legjobban egy sárkányhoz tudnám hasonlítani, legalábbis méretét tekintve. 

A monstrum csontig hatoló hangja keresztülhasítja a levegőt, én pedig felülkerekedve a döbbenetemen és a félelmen, rohanni kezdek. A szörnyeteg erre felkapja a fejét, majd utánam iramodik. Egyből rájövök, hogy gyorsabb nálam, és bizony hamar be fogja hozni a lemaradását. 

Kétségbeesetten szedem a lábamat, miközben az ágak felhasítják a köpenyt, sebeket ejtenek az arcomon, vagy a kezemen. Ekkor azonban megszédülök az egész éjszakai ébrenléttől, megbotlom, és elvágódom a hóban, a lendülettől pedig lecsúszik a csuklya a fejemről. Megpróbálok hátrálni, de közben már tudom, hogy nekem annyi. 

A lény ekkor elér, majd száját kitátva felém kap, mikor utolsó mentsvárként összeszedem a maradék erőmet, és vizet akarok küldeni felé. Ám ezúttal valami nincs rendben. A bőröm felforrósodik, én pedig felkiáltok a fájdalomtól; a kezemet az eredeti elemem helyett lángok hagyják el, nem nagyok, nagyjából mintha meggyújtanánk egy fáklyát, ahhoz viszont elegendők, hogy pokoli kínt okozzanak. Visszarántom a karom, jobb híján egyenesen a hóba, ami olvadozni kezd a hőtől. Szerencsére sikerül megfékeznem a tüzet, így viszont semmi sem marad, amivel távoltarthatnám a szörnyeteget. 

A monstrum ekkor megint felém nyúl, tűhegyes fogain megcsillan a hideg fény. A köztünk lévő távolság villámgyorsan csökken, amikor... 

- Menj már onnan, te idióta! - kiáltja valaki, mire feleszmélek a rémült bénultságból, és gyorsan arrébb lendülök, hogy a szörnyeteg ne találhasson el, bár agyarai így is felsértik a karomat. Mintha csak kapna az alkalmon, egy tőr fúródik halálos pontossággal az üldözőm szeme közé, mire annak torkát egy utolsó, fájdalmas üvöltés hagyja el. A lény dühödten lép még párat, de azután lába összecsuklik, és az élettelen test hangos puffanással terül el a hóban. 

Kissé megkönnyebbülten ugyan, de hátrafordulok, hátha az idegen rám is veszélyes. 

- Nem kell megköszönnöd - veti oda a szénfekete hajú fiú félvállról, majd a szörnyeteghez lép, hogy kihúzza belőle a tőrt, amit ezüstszínűre festett a vér. - Hát ez nagyszerű - szitkozódik halkan, majd az áldozata pikkelyes bőrébe törli a fegyvert. 

Elhúzom a szám. Nekem mindig azt tanították, hogy tiszteljem a halottakat, az idegen viszont csak pár évvel lehet idősebb nálam, mégis úgy viselkedik, mint az erdő koronázatlan királya. 

- A nevem Scarlett - állok fel aztán, inkább megfékezve a nyelvem, és lerázom magamról a havat. 

- Az enyém Shan - irányulnak rám a szürke szemek. - A fizetséged később megbeszéljük. 

- Mi? - kérdezem döbbenten. - Az előbb mondtad, hogy nem kell megköszönnöm! 

- Hát nem is - süllyeszti a tőrt az övébe. - Szavakból nem vehetsz halat, vagy nem melegítheted belőlük a hátsód bérelt épületekben. De tekintve, hogy mostanában még zordabb az idő, igazán gondolhatnál arra is, hogy a megmentőd ne fagyjon a talajhoz séta közben. 

- Nem kellett volna megmentened - húzom ki magam. - Ura voltam a helyzetnek. 

- Ha akarod, legközelebb majd én öllek meg. 

Nem felelek. Jó, talán egy kicsit eltúloztam. 

- Nincs nálam pénz - mondom aztán. 

- Persze, persze. De étel azért van, nem? 

- Nem fogom odaadni neked a készletem!

- Miért, talán nem tud a kishölgy vadászni? - kérdezi gúnyosan. 

- De igen... Csak nincs fegyverem. 

- Azt hiszed, így lerendezheted? Mit gondolsz, mi vagyok én? 

- Hogy mi vagy? - gondolkodom el egy pillanatra, és eszembe jutnak a veszélyes lények, amiket kirekesztettünk a városból. - Hát... Talán egy ember? - kérdezem reménykedve. 

- Démon. Szóval jobb lenne, ha nem szórakoznál velem - fintorodik el. - Máskülönben még el találom törni a csontjaidat, vöröske. 

- Nem mernéd - mondom. 

- Ó, dehogynem. Ha hosszú, kínkeserves halált akarsz magadnak, szólj nyugodtan. 

Csönd. 

- Nem félek tőled - jelentem ki aztán. Ekkor Shan villámgyorsan előhúzza a tőrt, majd a nyakamnak zegezi. Felnézek rá.

- Na, érzel már valamit? - húzza kaján vigyorra a száját.

- Éhes vagyok - felelem dacosan. 

A démon sóhajtva leereszti a fegyvert. 

- Megúsztad, amíg nem fizettél. Utána nincs szükségem rád, ezt jól jegyezd meg - mondja. Nagyszerű, mintha csak Hawkot hallanám. - Gyere, van a közelben egy falu. 

- Miért kéne, hogy bízzak benned? 

- Van más választásod? 

Hát, ha belegondolok... nem igazán. Még egy ilyen lénnyel sem voltam képes végezni, és ki tudja, mi minden van még az erdőben. Azt hiszem, a közeljövőben kénytelen leszek Shanra hagyatkozni. Csak ne törjek ki örömkönnyekben... 

- Mehetünk - felelem, beletörődve a helyzetbe.