Hail Hawkeye [Avengers] || Dark Paradise

Hawkeye

Clint Barton.

A Sólyomszem-projekt egyetlen élő tagja, amit a HYDRA bonyolított le a világ szeme előtt, mégis titokban. A szervezet saját bejáratú gyilkológépe. Feltétel nélküli engedelmességgel, elkötelezettséggel. És a Tél Katonájával ellentétben, szabad akaratából szolgálja a HYDRAt, hűséges és teljes szívéből hisz a gyerekkora óta belé nevelt rendszerben és annak jóságában.

A HYDRA megváltoztatja a világot, jobb hellyé teszi – A SHIELD az ellenség, kiiktandó akadály.

A legjobb kiképzést kapta mind a harc, a technológia és a fegyverek terén. Az érzelmeit képes tökéletesen kizárni; csak a parancs, a küldetés a fontos. Másra nem koncentrál. A HYDRAn kívül nincs is élete, nem is létezik.

A tökéletes, engedelmes katona és gyilkos. A legjobb kém évtizedek óta.

Clint Barton, fedőnevén Sólyomszem.

Egy jobb horgot indítottam felé, amit könnyedén kivédett a fém karjával. Már hozzászoktam a rendszeres edzésen, hogy bizony a metál karral jobb vigyázni, most mégis felelőtlen voltam és kapkodtam. És ne tudjátok meg, milyen kemény James karja! Az Istenit...

Hátraugrottam egy gyomorra irányított ütés elől, majd megpróbáltam vállon rúgni, de elkapta a bokám a levegőben. Megcsavarta, mire rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kiáltsak fel. Fellendültem a levegőbe és átfordulva a tengelyem körül képen töröltem a jobb lábammal Jamest. A hátamra esve értem földet, míg ő megtántorodva a fém ketrec rácsozatának zuhant.

- Szép rúgás – masszírozta az állát, arckifejezéséből azt vettem le, épp ellenőrzi, megmaradt-e minden foga. Egy láblendítéssel feltornásztam magam és ismét talpon voltam, felvéve egy laza alapállást, várva a támadását.

- Szép rúgás a francokat – legyintettem és leengedtem eddig védekezésképp a mellkasom előtt tartott kezeimet. Ha James beszélgetésbe kezd, akkor vége az edzésnek. Ez nekem csak azt jelenti, hogy nem fog több csontom eltörni a fémkarjának köszönhetően. – Ha nálad lett volna akár csak egy béna pisztoly is, halott lennék.

- De nem volt – veregetett vállba, majd elsétál mellettem.

- Ennyi? – tártam szét a karomat, az üres edzőtérre bámulva.

- Mára igen – hallottam a hátam mögül a feleletet.

Hitetlenkedve megráztam a fejem, majd sarkon fordultam és utána indultam. Ez az edzés a szokásoshoz képest sokkal rövidebb volt. Alig izzadtam meg, és max ha tíz-tizenkét zúzódást szereztem be. Mindemellett mindössze csak a karom fájt úgy, mintha épp leszakadni készülne, a többi tagom épp hogy csak sajgott. Máskor nem úszom meg ennyivel.

Utunkat a szobánkig három felfegyverzett HYDRA katona kísérte, őket James miatt kellett elviselnünk. Aznap fagyasztották vissza, a felettesek szerint túl sokáig volt kinn, kezd kezelhetetlenné válni. Nekem nem teljesen tűnt így, de amit a HYDRA mond, az szent, az a jó érdekében történik. Nem kérdőjelezem meg. A parancs az parancs.

- Miért volt ilyen rövid az edzés? – intéztem kérdésem James felé, miután az ajtó bezárult a hátam mögött és kettesben maradtunk a gyér bútorzatú szobában. Sötét volt, csak egy kevés világosságot biztosító, régi kislámpa vitt némi melegséget a helyiségbe. Két vaskeretes ágy, egy szekrény. Mindig is ez volt a szobám a bázison, ahol általában egyedül laktam, de mikor kiolvasztották, James is itt volt elszállásolva. Amióta az eszemet tudom, ezt a háromszor három méteres kis lyukat nevezem otthonomnak. És ez nekem tetszik. Megfelel. Nem szeretem a túl nagy kiterjedésű helyeket, ahol nem láthatok be mindent. Itt minden a szemem előtt van, mindenről tudom hol a helye. Így vagyok a bázissal is; mindig minden a megszokott rutin szerint halad. A felettesek mondják meg, mit tegyünk, és mi engedelmeskedünk. Semmi felelősség, önálló döntéshozatal. De ha kiküldenek terepre, már a magad ura vagy. Csak a célt adják meg, az utat neked kell megásnod. Rengeteg be nem tájolható tényező tűnhet fel, mint azt már tapasztaltam a küldetéseim során.