Előszó
Talán kedd van, de hogy őszinte legyek, nem vagyok benne teljesen biztos. Egy ideje nem tartom számon a dátumot, de kivételesen tudom, hogy ma 24. van. December 24, Szent este. A karácsony a szeretet és a békesség ünnepe, otthon. Kár, hogy nekem olyanom nincs. Vagyis van egy házunk -ha egy patkánytanyát lehet így hívni- de nem mondanám az otthonomnak. Itt az alkoholista, faszfej nagybátyámmal lakok, aki elméletileg a családom (ELMÉLETILEG). Mivel még csak 17 éves vagyok választhattam a nevelő otthon és Mike között. Azóta is átkozom magam, hogy így döntöttem. Szerintem utoljára áprilisban szóltunk egymáshoz, nagy nap volt aznap. A székemben ültem és benyitott a szobámba, aztán megszólalt:
-Boldog Szülinapot, ribanc!
-Nincs szülinapom, te idióta.
-Bolondok napja, április elseje van, te idióta.
Nagyon megható jelenet volt, remélem neki is sokat jelentett, nem csak nekem. Nem igazán volt választásom, mikor az fateromat lecsukták, árvaházba nem akartam menni, mert az sértette volna az önbecsülésemet, ezért maradt apám bátya, Mike, aki nem csak külsőre, de jellemre is ugyanolyan mint az öccse, egy kupac szar. Borotválkozni egyikőjük sem képes (szerintem még borotvát sem láttak), de persze zabálni azt megállás nélkül tudnak, csak azért nem folynak el, mert kb. 190cm magasak. Az anyám pedig meghalt még 2008-ban, amikor 11 éves voltam. Hát igen, úgy tűnhet a fentiek jól ki akarnak velem baszni. Na jó, nem csak tűnik, az életem egy fos, ezért is döntöttem úgy, hogy öngyilkos leszek. Most éppen azon agyalok, hogy szóljak-e Mike-nak, hogy elmegyek, mármint hogy örökre itt hagyom. Na jó úgysem fog keresni egy pár hónapig, akkor minek erőltessem meg magam felesleges magyarázkodással. Inkább csak némán kisétálok, azon az ócska ajtón, amiről már pereg le a fehér festék a földre, ahogy szoktam. Most pedig elmegyek a kedvenc épületemhez. Ahhoz a 15 emeletes házhoz, ahol a nagymamám nevelt és tartott el 8 éves koromig. Valószínűleg már követni sem tudod mikor, kivel, hol és miért éltem az elmúlt 17 évben, nos én sem. Most, hogy sétálok a társasház felé vezető macskakövön, közben nagyon sok minden kavarog bennem. Gondolatok, emlékek, csalódások és talán egy kis bizonytalanság. Dehogy kicsi, óriási kérdőjel bujkál bennem, sosem voltam igazából magabiztos, csak erősnek mutattam magam, mert nem volt más választásom, de én mindig féltem. Most is félek, sőt..rettegek. Teljesen libabőrös vagyok, lenyomom az üvegajtó aranyszínű kilincsét és átlépem a küszöböt. Itt vagyok a lépcsőházban és érzem a torkomban növekvő gombócot. Azért választottam a lépcsőt és vetettem el a lift ötletét, hogy gondolkozhassak még egy kicsit. Már most érzem, hogy milyen iszonyatosan nehéz lesz ez az út, nem csak a sok lépcsőfok miatt, hanem, mert hiányzik belőlem valami. Nem tudom mi, de biztos vagyok benne, hogy ez lesz életem leghosszabb lépcsőzése, és az utolsó is. Az emberek azt gondolnák az ilyet könnyű megtenni, hisz ha valaki eljutott odáig, hogy fellépjen az első fehér csempézett lépcsőfokra, akkor ebben már olyan 100 százalékosan biztos, hogy senki nem tudja megállítani. Nos ez nem így van. Azért sem szóltam senkinek, mert tudom, hogy képesek lennének lebeszélni, de az tuti, hogy én már nem tudok így élni. Teljesen tönkre mentem. Már fent vagyok a hetedik emeleten, de még mindig nem lettem magabiztosabb. Ugyanúgy félek, mint eddig, na jó ez hazugság. Sokkal sokkal rosszabb, mint eddig. Nem mondanám magam önzőnek, mert nem nagyon él olyan rokonom, ismerősöm, barátom, aki sajnálná a halálomat. Lassan felérek a tizedikre és úgy érzem a szívem kétszázszor gyorsabban ver, mint normális esetben. Gondolom ez ilyenkor normális, ha egyáltalán ezt lehet normálisnak nevezni. A statisztikák, azt mutatják háromszor annyi férfi vet véget az életének mint nő, ez logikus is, hiszen a nők nagy része megfutamodik, de már az indok is csak valami szerelmi bánat lehet. Hát én nem, ezért szeretném megölni magam, hanem mert már nem látom értelmét annak, hogy éljek. Egész nap fázok, nincs étvágyam, szomorú vagyok, gyenge, havonta 1x-2x beteg és nagy eséllyel depressziós. De nincs pénzünk se gyógyszerekre, se semmilyen kezelésre. De így is túl sokan vagyunk a Földön nem? Egy lány élete mit számít, az ázsiaiak úgyis egy csomóan vannak. ...Itt vagyok. Fent a tetőn. 15 emeletet sétáltam. Úgy reszketek, mint életemben még soha. Nem csak azért, mert hajnali 5 óra van, a nap éppen most kel fel, nagyjából 2 fok körül lehet, havazik és én mezítláb vagyok, meg fehérneműben, hanem, azért is mert fel sem fogtam még mit akarok tenni. Nem is akarom, mert a végén még megfutamodok és nem teszem meg. Aztán tovább szenvedek ebben az életnek nevezett rémálomban. Miután kiszállt a lelkem legutolsó cseppje is lehet, hogy újjá születek egy új világba, egy új emberként, vagy pillangóként. Legalábbis a buddhisták hisznek ebben, kár hogy protestáns származású vagyok. Kisétálok a tető legszélére, miközben a talpamat égeti a jéghideg hó, az arcomat pedig kipirosítja a hűvös szél. A bőröm fehérebb, mint a frissen esett hó, amin állok, emellett szinte világít a kék színű szemem és furcsán hullanak a vállamra a nem valami jó állapotban lévő, kócos, göndör, fekete fürtjeim. Itt állok és egyszerűen fogalmam sincs, hogy juthattam el idáig. Elfeledkezek mindenről, amin eddig gondolkodtam és egyszerűen lelépek..........
.......
Az arcom az ég felé néz, a kezeim és a lábaim is felfelé néznek. A gravitációnak köszönhetően zuhanok lefelé a beton felé, de igazából nem látom mi van alattam, csak egyre távolodik az ég kéksége és egyre kevésbé zavar az, hogy mennyire hideg az a levegő, ami simogatja a bőröm mindenhol. A gombóc eltűnt a torkomból és a gyomrom sem görcsöl már. Nincs vissza út. Megöltem magam.
Lehunyom a szemeimet és előttem pörög az egész életem. Az egész. Mintha egy számítógép lenne építve az agyamba és előttem lenne a monitor. Nem csak foszlányok, hanem teljesen tisztán látok mindent. Minden egyes apró részlettel magam előtt van a szülőszoba az óriási hangzavarral együtt.
JE LEEST
Zuhanás (Falling)
TienerfictieSzívszorító történet, melytől garantáltan kicsordulnak a könnyeid.