Más Lett A Világ... Mi Is Mások Lettünk

3. Fejezet

Loki:

Reggel korán ébredtem és azonnal fájdalom nyilallt minden egyes porcikámba. Kiakartam nyújtózni, hogy hátha javít valamit a helyzeten, de szinte mozdulni sem tudtam, mert karok fogtak közre. Szemem azonnal felpattan, pulzusom pedig az egekbe szökött, majd eszembe jutottak az előző este történtek, a rémálom, aztán Stark, hogy megvigasztalt és velem aludt el. Furcsa volt az egész, nem mintha nem lettem volna hálás érte, csak hát, mégis eléggé szokatlan. Nem néztem volna ki belőle, főleg azok után, amiket vele és a világával tettem.

- Anthony! – próbáltam fejben üzenni neki, ha egyszer már sikerült, akkor most is kellett. – Anthony!

- Mi az? – morogta kómásan. – Basszus! – húzódott kicsit hátrébb, mikor ráeszmélt, hogy hol is van, csak arra nem számított, hogy közel van az ágy vége és elég hamar a földön találta magát. – Hogy a jó isten...! – majdhogynem kiabált, mikor földet ért. – A büdös... - állt fel a fejét vakargatva. – Kérsz reggelit? – kérdezte kómásan, aztán ráeszmélt, hogy milyen állapotban is vagyok és mentegetőzni kezdett. – Én nekem kiment a fejemből. Én...

- Semmi gond – ráztam meg a fejem és felültem.

- Sosem fogom megszokni, hogy a fejemben vagy – támaszkodott neki az egyik éjjeliszekrénynek. – Ha kiszedjük a varratokat, akkor ez elmúlik majd? – mutogatott a levegőbe.

- Nem tudom, még sosem fordult elő velem ilyen - ráztam meg a fejem és közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mit történhetett pontosan. Sosem tapasztaltam még ilyet ezelőtt és nagyon kíváncsi lettem volna rá, hogy most miért.

- Még mindig nem gondoltad meg magad? – pillantott rám óvatosan sötét szemeivel, amik alig látszottak hosszú szempillái mögül.

- Mivel kapcsolatban? – vontam fel fél szemöldökömet.

- Hát... A varratokkal, mármint... Úgy értem... - kezdett mentegetőzni és mindenhová nézett csak rám nem.

- Mennyire vagy biztos abban, hogy meg tudod csinálni? – néztem rá bizonytalanul.

- Teljesen – vágta rá azonnal, de hangja bizonytalanul csengett. – Bízol bennem? – nézett mélyen a szemembe.

- Van más választásom? – kérdeztem vissza, mire halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Nemigazán – rázta a fejét. – Akkor hozom a cuccokat. Meg ne szökj!

- Úgysem jutnék messzire – dőltem vissza a párnára beletörődve a sorsomba.

A percek kínzóan lassan teltek, mintha csak valaki evvel akarna kínozni, talán még rosszabb is volt, mint a fizikai fájdalom. Érdekesmódon megbíztam Starkban, de a fájdalomtól akkor is rettenetesen tartottam, bár kételkedem benne, hogy lehet annál rosszabb, amit Asgardban tettek velem. Nagyon reméltem, hogy Anthony tényleg tudja mit csinál és nem okoz még nagyobb galibát.

- Itt is vagyok – mondta ki a nyilvánvalót és berúgta maga mögött az ajtót. – Biztos vagy benne? – ült le mellém, közben kezébe vette az injekciós tűt.

- Essünk túl rajta – rántottam meg a vállam megadóan.

Először fájt, még az is, ha csak hozzáért, de mikor az érzéstelenítő hatni kezdett nem éreztem semmit. Figyeltem Starkot, ahogy a koncentrációtól összeráncolja a homlokát, megnyalja a szája szélét vagy éppen beharapja az alsó ajkát. Nem értettem miért csinálja, hogy miért segít és miért kockáztatja, hogy bajba kerül miattam, de még is megtette, amiért szörnyen hálás voltam.