Ádám
Tudom, hogy gyáva dolog volt, hogy nem mentem el és inkább azt kamuztam, hogy el kellett utaznom, de amiket Gábor mesélt, hogy miket csináltam... Nem tudtam, hogy milyen véleménnyel lehet most rólunk, mert nem ismertük, hogy milyen ember.
Idegesen vártam, hogy Dzsudzsi megérkezzen hozzám.
- Na? - engedtem be a házba, amikor megérkezett.
- El kellett volna jönnöd. Semmi nem volt. Mondta, hogy még bőven fent volt és egyáltalán nem haragszik.
- És a csokor?
- Ja hallod. - kezdett el vigyorogni - Mondtam neki, hogy nem tudtál eljönni, mert el kellett utaznod, de reméled, hogy majd egyszer tudtok találkozni úgy is, hogy emlékszel majd rá. És erre tudod mit reagált? - húzta az agyam.
- Mondd már!
- Hogy azt ő is nagyon reméli.
- Nem mondod?! - dőltem hátra meglepődve.
- Jaja és aztán, amikor ezt kimondta, elvigyorodtam ő meg elpirult.
- Na basszameg, tényleg el kellett volna mennem.
- És köszöni a csokrot.
Egy kis ideig csend volt. Én bámultam ki a fejemből, Dzsudzsi meg engem nézett.
- Min gondolkodsz? - kérdezte hirtelen.
- Hogy mikor kéne találkoznunk...
- Ebben tudok segíteni - vigyorodik el. Kérdőn nézek rá - Ha jól olvastam az M4 oldalán volt kiírva, hogy hol lesz a következő verseny.
Lili
Miután Balázsék elmentek, siettem be a lakásba. Elpakoltam a kapott dolgokat és a vizes törölközőt kiraktam a radiátorra száradni. Mivel az uszodában már lezuhanyoztam, otthon csak bemásztam az ágyamba és hamar elnyomott az álom. Próbáltam minél többet aludni, mert ma éjszakai edzésem lesz.
Az éjszakai úszásokat azért szeretem jobban, mert akkor nincsenek sokan, nincs ott az edzőm se, csak a feléig, és az utolsó fél órában, van, hogy csak lebegek a víz felszínén.
Amikor este 11kor megszólalt az ébresztőm, ki se nyitottam a szemem, csak automatikusan nyomtam ki a gombot.
- Öt perc és felkelek - bizonygattam magamban. Átfordultam a másik oldalamra. Ebből az öt percből az lett, hogy hajnali háromkor riadtam fel. Most lett volna vége az úszásomnak. A telefonom folyamatosan rezgett. Láttam, hogy az edzőm telefonál, de még arra is fáradt voltam, hogy a karomat megemeljem. Arcomat beletemettem a párnáim közé, és perceken belül már aludtam is.
*a verseny napja*
Benyeltem egy jó kis megfázást. A tegnapi napom katasztrófa volt. Folyamatosan könnyeztem és borzasztó levert voltam. A nap végén úgy voltam vele, hogy visszamondom a mai versenyt és hagyom a francba, de a másik énem meg ragaszkodott ahhoz, hogy versenyezzek.
Egyes ismerőseim szerint megszállott vagyok. Pedig nem. Csak maximalista. Azért van egy kis különbség a kettő között.
Fáradtan sétáltam ki a kocsihoz. Melegítőben voltam, egy kinyújtott pulóverben, a hajamat sem fésültem ki, csak felkötöttem egy kontyba, hogy ne lógjon az arcomba, kezemben volt a párnám és egy pokróc, plusz a vállamon a táska, amiben az úszós cuccom volt.
Legnagyobb meglepetésemre két kocsi is állt a házam előtt. Az egyik egyértelműen az edzőé volt, a másik pedig egy nagy fekete autó. Igen, nagyon értek hozzá. Fogalmam sincs, hogy milyen típusú, csak nagy és fekete.
Összehúzott szemöldökkel adtam két puszit az edzőmnek, majd két férfi szállt ki a fekete autóból.
- Szia Lili - vigyorgott rám Balázs, majd a sofőr oldaláról egy másik valaki köszönt rám.
- Szia - Ádám hangjában magabiztosság csengett.
- Sziasztok - sétáltam oda hozzájuk és nekik is két-két puszival köszöntem. - Ti, hogyhogy erre?
- Jöttünk elszállítani a versenyre - vonta meg a vállát Balázs.
- Igen? - fordultam az edzőm felé, aki feltűnően lapított.
- Nekem útközben még van egy kis dolgom, ők meg felajánlották - emelte fel a kezeit.
- Akkor induljunk - mosolygott rám Ádám. A reggeli hideg miatt Nike melegítőben volt, még a nadrághoz illő kardigánt is felvette, szóval nem éreztem magam kényelmetlenül, amiért én is lazább ruhában voltam. Balázs is egyébként hasonló szettben feszített, mint Ádám.
A csatár beült a kormány elé, míg a másik focista az anyósülésre, én pedig bemásztam hátra. Nem akartam dönteni, hogy ki mögé üljek, ezért középre telepedtem le.
- Csináljunk egy képet, mielőtt elindulunk - vette elő Balázs a telefonját. Mind a hárman belevigyorogtunk a képbe. Majd ezt megcsináltuk Ádám telójával is és az enyémmel is.
Gyorsan ki is raktam instagramra és facebookra is, ahol bejelöltem mindhármukat.
- Mesélj valamit Lili - fordult hátra félig Balázs.
- Mit szeretnétek hallani? - érdeklődtem, miközben magamra terítettem a pokrócomat.
- Fűtsek? - szólt közbe Ádám és a visszapillantóban hátranézett, ahol találkozott a tekintetünk.
- Nem köszi, versenyek előtt mindig így utazom, ha reggel megyünk.
- Most ez milyen meccs lesz?
- Országos bajnokság - válaszolok.
Ahhoz képest, hogy aludni akartam a kocsiban, folyamatosan szóval tartottak, egy percig sem volt kínos csend, sőt, egyáltalán csend nem volt egyszer sem.
Amikor megérkeztünk a verseny helyszínére, Balázs kiszállt a kocsiból, Ádám pedig hátrafordult hozzám.
- Bocsi, hogy nem tudtam személyesen menni a többiekkel, de el kellett utaznom, és nagyon örülök, hogy tudtunk normálisan is találkozni.
- Én köszönöm az orchideákat, honnan tudtad, hogy az a kedvencem?
- Tippeltem - vonja meg a vállát - Viszont a versenyhez visszatérve. Rohadtul esélyes vagy, győzni fogsz mindenben! - biztatott.
- Köszi - mosolyogtam zavartan, de muszáj volt feltennem egy kérdést - De. Miért? Mármint, miért vagytok itt?
- Azt csiripelték a madarak, hogy az összes EB meccsünkön kint voltál. - néz rám. Nyitom a számat, hogy válaszoljak valamit, de nem tudok. Elvesztem a szemeiben. Nyilván az előző barátaimnál is volt ilyen, amikor nem tudtam mit mondani, de ez más volt.
- Öhm... Kéne menni - hajolt be a kocsiba Balázs vigyorogva.
A kamerák egyből minket kezdtek el fotózni. Érdekes látvány lehettünk. Ádám ment a bal oldalamon, kezében a párnámmal, jobb oldalamon Balázs, nála volt a takaróm és az én vállamon lógott a táskám.
A riporterek ezernyi kérdést tettek fel, de egyre sem válaszoltunk, csak haladtunk be az uszodába. lesz majd témájuk az újságokba, amit tudnak majd boncolgatni...
