Itachi, te pokol fajzat!

1.fejezet

(A történet nem saját)
Üdv! Deidara a nevem, egy anyával, és egy kisöccsel. Kisöcsém neve Naruto, anyámé Kushina. Apám, (Minato) már rég meghalt, akkor voltam kb. öt éves, Naruto pedig három. Anyám egyik nap, avval az ötlettel állt elő, mi lenne, ha elköltöznénk!?

Persze nem akartam elköltözni, ott voltak a barátaim, a szerelmem... De anyám miatt, erről mindről le kellett mondanom. Csodálatos, mondhatom!

- Na, ne szomorkodj! - simogassa meg anya combomat, immáron a vonaton ülve.

- Hm. - vetem oda, majd újból az ablakon bámulok kifelé. Naruto, mint mindig nem tud megmaradni a seggén, össze-vissza cikázik javában a vonaton. Esne el, legalább tudna velem durcáskodni. Másrészt, szeretnék rajta nevetni.

*Később*

Befutottunk az állomásra, összeszedjük a cuccaink, és indulunk lefele a vonatról. Naruto mellettem mindjárt kidobja a taccsot, meg is érdemli, ő futkorászott teli gyomorral.

- Na, gyerekek, ez itt Szöul! - csapja össze a tenyerét anya, én egy fintort vagyok hajlandó mutatni, mint Naruto, bár ő lehet más miatt. Körül nézek, mindenhol Koreai ember. De nincs hozzá kedvem. Kedvem amennyi volt még, az is elhervadt, pont mint egy virág, mikor nem locsolják. Zsibbad a fenekem, szédülök, a sok embertől mindjárt kidobom a taccsot, mint Naruto. Nem bírom a sok embert körülöttem, kiskoromban se szíveltem a tömeget.

-Na, Deidara! Vágj már jó képet! - bokszol anya vállba, mire enyhén hátradőlök. Unottan kezdem fürkészni, majd egy kényszeredett mosolyt hallatok, és elballagok mellőle. Naruto eközben előttem fuldokol, vagy döglészik... Attól függ. Sóhajtok, nyakon csípem Narutot, és bevezetem az egyik bokorba, ahova végre kiadhatja gyomra tartalmát. Undorodva, kissé öklendezve figyelem, majd eszembe villan azaz értelmes gondolat, itt hagyhatam őt egyedül is, csak nem szippantja be a saját hányása. Arrébb araszolok, sikeresen belefutva egy emberbe.

Fejem a mellkasába ütöm, hátra is esek, pontosabban seggre. Zsibbadó testrészem még jobban elkezd lüktetni, szinte magamra vagyok mérges, hogy képes voltam segíteni a bolond öcsémnek, és hogy volt annyi eszem, hogy nem figyeltem előre.

- Te fafej! - kiabál rám elég mérgesen, mellkasát dörzsölgetve.- Miből van a fejed, kőből?

- Hogy mi van? - pattanok fel ültemből. Nem vagyok az a türelmes típus, de azért szoktam magam tartani valahogy, hogy ne kiabáljam le az illető fejét, de ez több a soknál! Hosszasan nézek a kitudja kivel farkasszemet. Igazából szép szeme van, izmos alkatú, ha végig nézek rajta, lapkockáig érő haja, még összekötve is szexin néz ki, hát ha ki lenne engedve! De! Nagyobb dühöm, és a pimasz még rá is kontráz.

- Mi van, süket vagy?

- A jó nénikéd a süket! És képzeld, jó a hallásom!

- Akkor? Nem kéne bocsánatot kérned?

- Inkább a halál! Mondjuk neked kéne, mert te jöttél belém!

- A francokat! Nem fogok bocsánatot kérni, egy ilyen Kispolgártól!

- Tudod te ki a Kispolgár, te Önelégült Herceg!

- Még te beszélsz, Kispolgár?

- Igen, Önelégült Herceg!

- Hát akkor kabbe!

- Nincs mit! - válaszolom neki cinikusan, és jóó intenzíven végig mérem. Erre perverzen elmosolyodik, magabiztosságom egy kicsit meginog.

- Talán látni szeretnéd? Mert neked talán olyan nagy?

- Kabbe Önelégült Herceg! - rúgom tökön, ő pedig a hirtelen jött fájdalom után felnyög, és összegörnyed. Én, mint aki jól végezte dolgát anyuékhoz megyek, akik tátott szájjal nézték előadásunkat. Még a távolból ezt hallottam:

- Ezt még megkeserülöd!