Nélküled - Szalai Ádám

2. rész: Vannak nehéz vasárnapok

Hideg volt, és mind a ketten remegtek. Vacogó foggal, ittasan dülöngéltek a lakásig. Olyan távolinak tűnt mindkettejük számára, mint még soha semmi.

Ádám nem tudta, hogy hová tart. Tisztában volt azzal, hogy hol van, hogy ő ki, és hogy a mellette sündörgő lánynak mi a neve, de a miértek nem jutottak eszébe. Valószínű, hogy már józanodott ki, mert rájött, hogy ma más fajta részeg volt mind eddig. Eddig mindig ordított, táncolt, csajozott, mindenkit meghívott egy körre, és elölről kezdődött a körforgás. Most pedig nyugodtan megy egy nő után, akit nem is ismer, - ez eddig is jellemző volt, bár akkor kanos szokott lenni - és gondolkodik. Csendben. „Ha ezt hallaná Balázs, el sem hinné" – Gondolta, és halványan elmosolyodott.

- Mi olyan vicces? – Kérdezte az aranyszőke lány, kék szemeivel a zöldeket vizslatta. „Érdekesek az arcvonásai. A füle és az orra egy kissé nagyok, de ellensúlyozza az állkapocs éle és a gyilkos, bugyi rohasztó zöld szempár".- Gondolta Gabi.

- Öhm, végül is egy vad idegen csajjal sétálok egy vad idegen lakás felé. Semmi humoros nincsen ebben. – Válaszolt a férfi.

- Bocsi. Igazad van, kissé abszurd a helyzet, nem igaz? – Nevetett fel a lány, nevetéséből pedig hisztérikus nyühögés lett. A sírás is fojtogatta, de a könnyei inkább a nevetéstől futottak végig a kipirosodott arcán. Jól esett neki. Lehet, hogy kívülről elmebetegnek tűnt, pedig ez csak a látszat. „Csak" össze volt törve.

- Gyere. – Húzta közelebb Ádám Gabit, és így vánszorogtak el, beszélgetve, néha csöndben a leányzó lakásáig. Odaérvén bemásztak a liftbe, harmadik emeleten pedig kiszálltak.

- Nem egy nagy rezidencia, de...

- Nem félsz, hogy megerőszakollak? Vagy, hogy kizsebellek, esetleg, hogy megöllek? – Vágott a szavába Ádám, aki még mindig nem igazán fogat fel az eseményeket. – Egy idegen vagyok számodra. Kicsit sem félsz?

- Mitől féljek? – Nevetett G, és hátradobta fürtjeit. – Nekem már mindegy.

- Mindegy?

- Attól nem lesz jobb, ha begubózok, ha nem merek megtenni semmit. Ha nem vagy ott, valószínűleg már a Dunában lennék. – Mosolygott. – De ismerve engem, és a hatalmas szerencsémet úgy is megmenekültem volna.

- Én nem akartam ugrani.

- Akkor miért voltál ott?

- Vannak nehéz vasárnapok, tudod? – Vizslatta a lány arcát.