Nélküled - Szalai Ádám

5. rész: Kappa

Olykor le kell győzni a belső szörnyet. Nem szabad hagyni, hogy megegyen, hogy elpusztítson odabent. Sok kárt tud ám okozni, főleg, ha engeded, hogy erősebb legyen nálad. Ez a kis féreg olyan, mint a vírus. Lappang napokig vagy akár hetekig is, és amikor életed legjobb szakaszában érzed magad, akkor fog kijönni rajtad. Hosszú hetekig is uralkodhat feletted, a gyógyszer erre pedig egyik patikában sincsen.

Gyakran óhajtunk dolgokat, amiket nem érhetünk el. Gazdagság, hatalom, rend, béke, megélhetés, önszorgalom, feltámadás, élet csalódás nélkül, szerelem, okosság, feltétlen boldogság. Mindenki születik valamire, és az, aki nem találja meg ezt, arra mondhatjuk, hogy elvesztegette az életét, és ez csak is a kis rohadt szörnyecske hibája.

Gabi

Az elfogadás számomra az élet egyik legnehezebb dolga (talán csak a megbocsátás az, amit nehezebbnek érzek, bár a kettő – legalább is azt hiszem -, kéz a kézben jár). Amivel egyet értek, ami velem, lényemmel, gondolataimmal, véleményemmel azonos, ott nem beszélhetek elfogadásról, azokban az esetekben automatikusan, olajozottan működik minden, nincs szükség részemről „szellemi munkára, lelki erőfeszítésre". Igen, talán így fogalmazható meg leginkább, hogy mit érzek, amikor tudatosan el akarok fogadni valamit, vagy valakit. Meg kell erőszakolnom a tudatom, a lelkem, sajnos. Ráadásul nincs garancia arra, hogy ez az erőszak pozitív eredményt hoz és talán ezért is félelmetes számomra, mert benne van a kudarc lehetősége. Márpedig az embert így is, úgy is éri épp elég kudarc, miért akarnék további negatív élményt okozni magamnak, nem igaz?

Ilyet még sohasem éreztem. Olyan volt, mint egy nagy rakás bűnbánat, ami nem hagy nyugodni. Akkor, az érzés új volt, és friss, mint a meleg kenyér. De olyan rémisztő, hogy azt senki nem heveri ki. Emlékszem, féltem elmondani neki. Tizenhárom évesen, azt sem tudjuk, hogy fiúk vagy lányok vagyunk-e, de én már tudtam, hogy mit akarok, és kit. Máté, egy különleges fiú volt akkor, mikor ismertem. Egy nyári jégcsapként élt: nem értetted, hogy hogyan is került oda, hogy nem olvad el olyan időben. Két ügyvéd fia ő, akik apámnak dolgoztak. Tündérmese az ő történetük, mindig is irigyeltem őket. Akár mennyire dolgoztak keményen a Vargáék, mindig is egy családként éltek, sosem volt semmi lehangoló az ő életükben. Ha olyanjuk volt, csak beültek az autójukba, és kirándultak, vagy áthívták a barátokat, közös ismerősöket. A fiuk pedig sosem volt a szüleire túl büszke, csak pont amennyire kellett.  Ezért tetszett Máté is ennyire. Ő szabad volt, és olyan aki mindig az tette amit akart. Kivéve engem. Engem nem akart, és elfogadtam.

- Gabó, meghoztuk a kávét, a kekszed, és persze a csokis muffin-t, ahogyan szereted. - Betoppant a két legjobb barátom a lakásba, levágták magukat mellém, és csak bámultak. - Na, ki vele, milyen kaszanova járt itt, mialatt mi nem voltunk itthon? - Mindig belenyúlnak a sebbe, mindig... Túl jól ismernek.

- Zita, tudhatnád, hogy nem vagyok az a fajta, aki csak úgy kaszanovákat hurcol fel a lakásába.

- Tedd a mondat után, hogy kappa, Cicukám. - Nevetett Ármin. - Kislány, nem akarlak bántani, de a tények, azok tények.

- Miféle tények? - Háborodtam fel. - Amit elmondtam a telefonban, az úgy volt, és egyszeri esetként kell kezelni.

- Ez - Emelte fel a jobb tenyerét Ármin, - nem az enyém. - Kezében egy ezüst lánc csillogott, természetesen a hím nemnek gyártott darab.

- Hol találtad? - Kikaptam a kezéből.

- Nem tudom, hogy kié. Biztos nem a tiéd? - Nézett rám Zita.

- A Szalai gyereké, mi? - Mosolyodott el a srác, és a szeméből olvastam a gondolatait. Tudom, hogy meleg, ugyan ő ezt sosem mondta, de nyilván való. Csak rá kell nézni, meg a szőke Miley Cyrus séróra a feje tetején. 

Nagyot sóhatottam. - Nem. Nem az övé.

- Kappa! - Lépett be Ő is az ajtón, felforgatva újra az életemet...