Nélküled - Szalai Ádám

6. rész: Az első

Ádám

„Nem értem. Hangulatingadozásai vannak (valószínűleg az alkoholtól) és az idő nagy részében úgy megdugnám, hogy nem bírna járni, néha megölelgetném, néha megölném. Még jobban meg akarom őt ismerni. Tudni akarom, hogy ki ő. Elvégre biztos vagyok benne, hogy felismert, és biztosra is kell mennem. Nem akarom, hogy velem legyen tele a sajtó.

- Köszönöm az estét, meg a bort, de most mennem kell.

- Menned? – Kérdezte.

- Gabi, ígérj meg valamit. – Figyelmen kívül hagytam a kérdését. – Miután innen kimegyek, ne hívd fel egyik bulvárlapot vagy pletykarovat-szerkesztőt, és ne tálalj ki az estéről.

- Micsoda? – Az arca elváltozott, ilyet még rajzolni is nehéz lett volna. – Mit nem szabad mondanom?

Kínos.

Most el kell kezdenem magyarázni, hogy ki vagyok. Persze úgy, hogy a legkevesebb egoizmus legyen érezhető.

Csodás.

- Szalai Ádám vagyok, futballista. Mostanában minden tele van velem, többek között néhány ember töke. – Még mindig úgy nézett rám, mint egy félőrültre. Áucs, azért egy kicsit rosszul esik.

- Én pedig a keresztneveden kívül nem emlékeztem semmire. – Az arcomra hitetlen, öntelt mosoly került, ő pedig öblösen kezdett rajtam nevetni. Az első nő, aki kinevet."

Gabi

A levegő megfagyott. Ármin összehúzta magát, és összerezzent. Egyem meg, tuti, hogy kirázta a hideg Ádám sármjától! Átérzem Ármi, veled vagyok.

Zita hirtelen az ajtó felé pillantott, és azzal a lendülettel vissza is fordította a fejét. Engem vizslatott, és az összes imát elmondta valószínűleg magában, amit tudott. Csengett a fülemben: „Kérlek Istenem, add, hogy ebből az emberből több is legyen. Ámen" – Talán így imádkozott.

Én? Én meg csak összeszorított fogakkal, és hatalmas levegővel felálltam a kanapéról, és az ajtóhoz siettem, majd a mellkasát megtaszajtva kilöktem a teraszra. Azt sem engedtem, hogy kettőt pislogjon, máris nekikezdtem.

- Mit keresel itt? – Szemeim szikráztak, dühös voltam, végtelenül.

Nem szólt.

Csak állt ott a Gucci pulcsijában, a Rolexxel a csuklóján, és a megilletődött kisfiú-arcával.

- Itt hagytam az ezüstláncom, és szeretném visszakapni. – hirtelen megjelent az arcán a jól bevált öntelt mosoly. – Ha nem gond. – Az utolsó szavakat már fölényeskedőn köpte, mintha ő lenne a világ ura, vagy legalább a helyettese.

- Bent van. – Vágtam rá, és mielőtt meghívásnak vette volna, rávágtam: - Hozom.

Két csendes ember, két vizslató szempár. Ármin és Zita kabátban, táskájukkal a kezükben néztek engem, majd se szó se beszéd egymásra néztek, kirohantak a bejárati ajtón. Még annyit hallottam, hogy Zita odaszólt valamit Ádámnak, és már el is tűntek a sarkon.

A váratlan vendég pedig, - csak, hogy még jobb napom legyen – hívatlanul belépett. Levetette a cipőjét, a tükörben megnézte magán, haját megigazgatta és felém fordult.

Belőlem pedig felszakadt egy öblös, jóízű nevetés. Ilyen hiú pasassal még nem találkoztam!

Ádám

Csak állt ott, és könnyesre nevette magát.

- Gyere el velem kávézni. – Arcáról hirtelen lehervadt a mosoly. – Most.

- De... – Ha most nemet mond, ő lesz az első nő, aki hülyét csinál belőlem. – Nem.