Nélküled - Szalai Ádám

1. rész: A gyengék feladata

Gabriella

- Gabi. - Válaszoltam.

Csendben ültünk, nem zavartuk egymást, a másikat a gondolataival hagytuk. Eltűnődtem, vajon hogyan is kerültem ide? Egy jéghideg padra egy idegennel, aki - valószínűleg - szintén véget akar vetni valaminek, nem feltétlenül az életének.

Mindennek megvan a maga harca. Mindenkinek megvan a magához való esze. Valaki hiányol valakit, valaki utál valakit, valaki akar valakit. Sokszor kell nélkülöznünk, engednünk, hogy fájjon, véreznünk, összekapnunk magunkat, majd újra szét kell, hogy csússzunk. Aztán végül, mikor már végre megerősödünk, tapasztalatokat szerzünk, ott vagyunk az egész végén, az egész életünk végén. Leéltük az egész, színtiszta életünket, nevetünk, sírunk, káromkodunk, lenézünk valakit, bocsánatot kérünk, suttogjuk az első „szeretleket", sírunk az első szeretlek kimondása után. Házasodunk, válunk, eltemetünk valakit, felneveljük a gyermekeinket, kiengedjük őket a zord világba, hogy aztán ők is szenvedjenek, örüljenek, sírjanak, öleljenek, ellökjenek, hiányoljanak.

Mindössze két éve hagytam el a házat, vagyis azt az erődítményt, melyet anno otthonomnak neveztem. Sűrűn jöttek elő az emlékeim. Ahogyan fára máztam a testvéremmel, Ginával, ahogyan egymással beszéltek a szüleim, ahogyan minden egyes fáradt őszi pillanatban lehangoltan vártam a tanárnőt, hogy elkezdődjön a magánórák hada, és újra és újra megismétlődjön minden nap a szokásos családi veszekedés.

Aztán eszembe jutott: mit is gondoltam én? Mit akarok magamtól? Miért lenne értelme feladni?

- Hé. - Szólítottam meg a mellettem ülőt. - Nem jössz inkább fel, hozzám? - Kérdeztem az idegent, az pedig meredten bámult rám, azt sem tudta, hogy ő kicsoda, nem hogy én. Zöld szemeivel tetőtől-talpig végig mért, majd az alkoholtól bódultan csak annyit mondott:

- De.

Ádám

"Rohadj meg, te faszarcú!" Kiáltott Edina, és rácsapott a mellkasomra. Kicsit hátrahőköltem, és rákiáltottam: "Te csaltál meg engem, miért is én rohadjak meg?" "Csak azért  tettem, mert te már nem tudsz teljesíteni." Nevetett ördögien, majd folytatta: "Kiöregszel Ádus. Nem lesz senkid, csak a kis működésképtelen farkad."

Olyan klisé ez az egész. Mint egy szappanopera, csak rosszabb. Nem is tudom, hogy mi ütött belém. Csak arra eszméltem fel, hogy sírva szedi össze a cuccait, pakol, majd egyszer csak eltűnik. Nem láttam azóta, pontosabban kettő kerek hete - ezóta iszom egyfolytában. Összetörtem volna? Áh, az a gyengék feladata, és én nem vagyok gyenge.

Meg aztán itt ez a csaj, valószínűleg le akar ugrani a hídról. Ámen.

- Hé. - Szólított meg a mellettem ülő. - Nem jössz inkább fel, hozzám? - Kérdezte, én pedig a meglepő kérdésre csak annyit mondtam: De.

Tehát, fogtam a vodkámat, ő pedig engem, és elindultunk.