Nők Középföldén / Women In Middle-Earth *LOTR fanfic

Freda, the Warrior Girl (magyar)

IV. Freda, a harcos lány

Mindig is harcos akartam lenni, mióta az eszemet tudom. Ezért is utáltam, hogy lánynak születtem. Most, jó pár év távlatából is jól emlékszem arra az éjjelre, az elsõ és egyben utolsó csatámra, amiben részt vettem Kürtvárban. Alig láttam még tizenöt nyarat, nyakigláb, kócos kislány voltam, s anyám pofonjai sem tudtak eltéríteni attól, hogy minden szabad percemben a szomszéd patkolókovács fiával kardozzak a pajta mögött. Azt hittem, s hirdettem szájtáti pajtásaimnak, egyszer még nagy harcos leszek s ebben még az sem zavart, hogy az én korombeli lányok már inkább a szerelmük megtalálásáról álmodoztak, mint harci dicsõségrõl! A szerelmet csak nõi nyafkaságnak tartottam. Épp ezért élénken emlékszem arra az éjszakára...és arra a férfira is, aki puszta megjelenésével megváltoztatott sok dolgot bennem.

Bár az öregek arról motyogtak, nem érjük meg a reggelt, bennem buzgott a harci vágy - mindenáron bizonyítani akartam.

Tisztán elõttem van még mindig, ahogy õ bejött a Várba. Ott hasaltam a mellvéden a pajtásomtól elcsórt fegyverzetemmel. Még sosem láttam senkit addig a népébõl. Azt hittem, õk csak a mesékben léteznek.

Ezért is volt olyan megdöbbentõ, mikor a csatára készülõdés közben egyszercsak kürt harsant és bemasírozott egy csapat csuklyás-köpenyes, páncélos alak zászlókkal, kezükben fegyvereik. Ijászoknak látszottak. Némán, fenségesen, és kicsit ijesztõen vonultak be. Rejtekhelyemrõl láttam, amint királyunk elébük megy a fogadásukra.

Hallottam elképedt szavait, amivel a vezetõjüket fogadta. És hallottam rá a feleletet: azt a mély, dallamos hangot. Elõrecsúsztam kicsit, hogy jobban lássak.

A csapat élén csillogó páncélú, vörösköpenyes magas alak állt. Alakja karcsúnak tetszett a páncélzata ellenére is. Világos, bonyolult fonatokba rendezett haja a vállára hullt. Ovális arca, sasorra és halhatatlan szépsége megigézte a szívemet, még mielõtt ráeszméltem volna mi történik velem.

Ebben a pillanatban két alak bukkant fel a királyunk háta mögött. Az idegenek közül ketten, akik nemrég érkeztek , de már komoly haditettekrõl pletykáltak velük kapcsolatban. Az elülsõ magas, szikár, sötét loboncos hajú, borostás, kemény arcú ember volt, de most szinte ellágyulva nevetett, ahogy elõbb szertartásosan köszöntötte, majd istenesen megölelgette a csapat vezetõjét. A szõke férfi mosolyogva tûrte. Mögöttük feltûnt a másik idegen is, õ már csak maradt a szertartásos üdvözletnél. És ahogy egymás mellett álltak, rádöbbentem, hogy ez az idegen is közülük való! Nem lehetett eltéveszteni: a hosszú, szõke haj, kék szemek, délceg termet, és a népükre jellemzõ enyhén hegyes fülek! A parancsnok ekkor a királyunk felé fordult és felajánlotta õ és csapata szolgálatait. A csapata egy emberként fordult feléjük vezényszó nélkül, fegyverük hangosan dobbant a kövön.

A harc elõtt addig ügyeskedtem, míg az tünde parancsnok közelébe kerültem a várfalon. Bár kétlem, hogy észrevett volna egy ácsingózó, kamaszfiúnak öltözött lányt. A mellvéden bámult kifelé a közeledõ fekete sereg felé. A páncélokon megcsillant a fáklyák fénye.

De még akkor se sejtettem, mi vár ránk.

Aztán elért minket a háború, a sötétség, a vér, a tûz, a halál.

De még mindig nem fogtam fel gyermekségemben mirõl is szól ez az egész.

Mikor az elsõ szörnyet sikerült megölnöm, még kiabáltam örömömben! Mikor a tizediket tettem harcképtelenné, már csak a karom éreztem - hiába volt a sok gyakorlás, már fájt az ormótlan kard emelgetésétõl. Mikor a huszadikat sebeztem meg, már csak arra tudtam gondolni, legyen már mielõbb vége, mielõtt megpusztulok a kimerültségtõl. Nehogy már szégyenszemre vissza kelljen vonulnom anyámhoz és nõvéremhez a barlangokba. Na, kapnék is tõlük szépen, ha kiderülne, hogy ellógtam csatázni!