Tarts melegen - Két fiú, egy vonzalom (+18)

1.fejezet: Svábbogár

– Lulu! – ordítom el magam, aznap reggel már vagy harmadjára, mire végre méltóztatik megjelenni a kis házisárkány, vagyis a húgom. – Miattad el fogunk késni!

– Jó, jövök már – dünnyögi halál nyugodtan a lépcső tetején. Ahhoz képest, hogy ez az első napja gimisként, egyáltalán nem izgul. Ahogy leugrik az utolsó előtti lépcsőfokról, az alig takaró szoknyája fellibben, megmutatva a rózsaszín bugyiját.

– Öltözz át, most! – harsogom idegbeteg módon.

– Miért? – pislog rám megszeppenve, majd körbe fordul mintha valami kicseszett kifutón lenne. – Nem áll jól?

– Túl rövid! – mutatok a szoknyára, amely épp, hogy leér a combja közepéig.

– És? Miniszoknya. Ez a divat – közli úgy, mintha gyengeelméjű lennék. Oké, tényleg nem vagyok valami nagy szakértője a divatnak, de ez nekem sok.

– Nem érdekel, nyomás fel!

– Nem – jön a tömör válasz, csípőre vágja a kezét, és dacosan felemeli az állát. Mintha megint ötéves lenne.

– Lulu, ne kelljen... – kezdek bele ingerülten, mire a szemét forgatva elviharzik mellettem, és úgy becsapja maga után a bejárati ajtót, hogy belereng az egész ház.

A ház előtt azon vitatkozva, hogy gyalog menjünk-e vagy biciklivel újabb értékes perceket vesztegetünk. Hiába rágom a szájába, hogy nyolcra, gyorsított tempóban sem fogunk beérni, hajthatatlan. Nem hajlandó biciklire ülni, mert szoknyában van, meg amúgy is, olyan gáz, viszont én meg nem akarok elkésni, mert az első órám a kedvenc tanárommal lesz, akivel kölcsönösen ki nem állhatjuk egymást, tehát ha elkések, képes első nap bent tartani büntetésből.

Végül megalkuszunk abban, hogy én tekerek, ő meg hátul kapaszkodik, és fogja azt az átkozott szoknyát, nehogy felkapja a szél. Az út igencsak nehézkesen fogy, de még így is gyorsabban haladunk, mintha futnánk. Soha se voltam az a sportos figura. A gebe testalkatomból adódóan, minden sportban béna vagyok.

Amint megérkezünk a suli udvarára, és megállok, Lulu már pattan is le a bicajról, majd egy szó nélkül lelécel, és elvegyül a suli bejárata felé tartó tömegben. Nagyot sóhajtva megrázom a fejem, betolom a bringát a tárolóba, és lezárom. Igazából, nem a ruha ügy miatt ilyen. Hanem mert apa megint csak úgy lelépett. Hol felbukkan, hol eltűnik. Soha nem közli, meddig marad, és azt se mikor fogjuk újra látni. A kibaszott katonaság sokkal fontosabb a számára, mint mi. Magamra vagyok utalva. Lulu pedig rám.

Elindulok én is a bejárat felé, miden megtett lépésnél egyre kisebbre ugrik össze a gyomrom. Elfog az idegesség, izzadni kezd a tenyerem. Három bizonyos arcot keresve végig pásztázom a diák seregletet, a rengeteg tanuló miatt nagyon lassan lehet haladni, nagy a hangzavar, mindenki lökdösődik. Már épp fellélegeznék, hogy nincs a közelben az átkozott trió, mikor felbőg a jól ismert motor. A csődület egy emberként fordítja a hang irányába a fejét. Akkorát nyelek, hogy szinte bereped a dobhártyám.

A három közönség kedvenc kipattan a fullos kocsiból, minek hatására az idióta lányok egyenként törnek ki hajmeresztő sikításban. Mint valami kibaszott szar film. A három seggfej hollywoodi vigyorral a képükön konstatálja a helyzetet, néhány „kiváltságosnak" még oda is intenek köszönés képen. Elborzadok, pláne, mikor azt hallom magam mellől, ahogy egy felsőbb éves lány, azt ecseteli az elsősöknek, hogy milyen szexis az a három vadbarom, és mindezt úgy adja elő, mintha kötelező lenne értük rajongania.

A fülsüketítő csengő oldja meg végül a három hülye miatt kialakult dugó problémát. A tömeg ismét megered befelé, már csak pár méterre vagyok az ajtótól, mikor felvisít mögöttem egy lány. Arckifejezéséből ítélve pontosan tudom, miért. Felénk tartanak. A gyomromból hirtelen felkúszik az ideg a torkomba, csakhogy kedvére fojtogathasson. Azonnal a kapucnim után nyúlok, magamra húzom, és lehajtott fejjel igyekszem minél feltűnés mentesebben előrenyomulni.