Egy istennel randiztam

Elrabolva a Pokolból

(Breaking Benjamin- Dance with the devil)

JÓ GYEREKKÉNT ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY MEGLÁTOGATOM APUT. Két dolog vitt arra a döntésre, hogy leugorjak az Alvilágba.

Az egyik, hogy rájöttem, hogy oda a holtakon, néhány nagyon elszánt félistenen és Hermészen kívül senki be nem teszi oda a lábát, Apollón meg pláne nem. Ráadásul a fogadásunk nem tért ki rá, hogy a föld felett kell maradnom. Vagyis Hadész birodalma a legjobb hely, ahol "meghúzhatom" magam három napig.

A másik, hogy végre van egy nyom, amin elindulhatok az anyám keresésében. Eddig nem tudtam mást, csak a nevét. De véletlenül épp abban az évben hunyt el 52 Lily Carter, szóval elég nehéz dolgom volt, mert még a születési évét sem tudtam soha. Az apám gyűlölt róla beszélni. Az egyetlen dolog amit mondott, hogy róla kaptam a második nevemet. Így történt, hogy legalább a keresztnevére rájöttem. Most már tudom, hogy hogyan nézett ki, és ez egy jó kiindulópont. Mindenesetre annyit már tudok, hogy akárcsak a barátaim, én is apámra ütöttem. Gyakorlatilag semmi közöset nem láttam az ő és saját vonásaim között. Habár eléggé homályosan láttam.

Amikor kiléptem az árnyékok közül az ismerős sötétbe, azonnal hatalmába kerített egy érzés, hogy ide tartozom, hogy végre otthon vagyok. Sokkal könnyebben eligazodok itt, mint bárhol máshol. Bonnie mellettem ugrált, ő is örült a hazai környezetnek. A palota felé vettem az utat, nem is figyelve az engem körülvevő holtakra- ami elég nehezen ment, tekintve, hogy a fejemben suttogtak, kisebb migrént okozva ezzel. Beléptem a hatalmas és gyönyörű kertbe, mely körülvette a kastélyt. Perszephoné kitesz magáért, feldobja a helyet egy kicsit. Bár nincs bajom az istennővel, próbálom elkerülni őt, mert bár elviseli, akkor sincsen oda a férje gyerekeiért. Nem hibáztatom. Szerencsére, most nem volt kint, úgyhogy megúszhattam egy kínos találkozást.

Örülök, hogy a folyosókon kígyózva apámmal sem futottam össze, mert nem szívesen magyaráztam volna neki a látogatásom főbb okait. Mert valószínűleg sem azt nem venné jó néven, ha rájönne, hogy tudok valamit az anyámról- ha nem így lenne, akkor mesélt volna róla-, sem azt, hogy idemenekültem a napisten elől, aki, nos... randira hívott engem. Jesszus! Az én szemszögemből nézve egy nagyon kínos helyzet van kilátásban, és egy, amit jobb eltitkolni, Hadészra nézve, pedig két olyan dolog, amiről hallani sem akar. Mondjuk nem mintha érdekelne, mert úgysem voltam sosem valami szabálykövető, de azért elgondolkodtat, hogy vajon hogyan reagálna, ha bármelyik is kiderülne.

Sikeresen kikerültem mindenkit, és elérkeztem egy ugyanolyan fekete ajtóhoz, mint az összes többi. Rátettem a kezem a kilincsre, és azonnal elém is tárult a tábori szobám háromszorosára nagyobbított tökéletes másolata. Fellélegeztem, ahogy körbeöleltek az ismerős illatok és a hatalmas tér. A táborban össze kellett zsúfolnom a dolgaimat, itt viszont mindennek volt elég helye. Ledobtam magam az ágyamra, és bámultam a plafont, amely tevékenység valamiért mindig is megnyugtatott. Csak feküdni, és bámulni a nagy büdös semmit.

Azt hiszem egy teljes napig nem is csináltam semmit, csak élveztem a környezetet. Élveztem, hogy nem zavar senki és semmi, hogy Bonnie mindent megszagolt, és lelkesen csaholt, akárhányszor csak megtetszett neki valami. Mosolyogva figyeltem őt. Azt hiszem, már legalább három éve nem voltam ilyen nyugodt. Még az sem tudta lerombolni a kedvemet, hogy gondolataim akkor is az elmém peremén fészkeltek, ha nem is engedtem őket előtérbe kerülni. Másnap kora reggel az archívumban kezdtem. A legnagyobb titokban surrantam le és kezdtem el kutatni az aktákat. Viszonylag hamar meg is találtam, amiket kerestem kinyitottam a 2110-es aktákat és a "C" betűhöz lapoztam. Természetesen idelent, még mindig nem hódított tetet a technika és megsárgult papírok között kellett turkálnom, ahelyett, hogy kattintottam volna párat és már meg is lennék. És ez nekem nagyon tetszik. Az egész világon ez az a hely, amelyet mindennél jobban szeretek. Itt még látszanak a múlt darabkái, nem lepnek el mindent a repülő autók. Itt még ugyanaz a rendszer uralkodik, mint kétezer éve mindig is. Sebesen lapoztam a nevek és képek kavalkádját, míg megtaláltam, amit kerestem. Az aktához tartozó fotóról egy gyönyörű, vidámnak tűnő nő nézett vissza rám, arcát vörös haj keretezte, a név rubrikában pedig az ő neve szerepelt. Íme, ez itt minden, ami az anyámból maradt. Az agyamon hirtelen ezerféle gondolat villant át, érzelmek garmadája. Elnyomtam őket, kisöpörtem az agyamból minden gondolatot. Aztán egy határozott mozdulattal kitéptem a lapot. Gondoltam, majd egy nyugodtabb helyen olvasom el, ahol nem kell félnem, hogy rajtakapnak egy gyakorlatilag bűncselekménynek minősülő dolog végzése közben. De az is lehet, hogy csak nem álltam készen rá, ott és akkor, hogy megleljem a választ a kérdéseimre. A lapot szépen összehajtottam, és a zsebembe tettem.