Egy istennel randiztam

Menj a pokolba

(Ashes Remain: On my own)

MIND NYOMOROGVA, KUKÁN ÜLTÜNK A HELYÜNKÖN. Mind nyomorogva, kukán ültünk a helyünkön. Dominic többször is kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mintha ötlete lenne, de aztán inkább becsukta. Ötletem sincs mivel akarhatott előrukkolni, ha nem volt mersze kimondani. Aztán kedves napistenünk pattant fel, mintha lenne valamilyen ötlete... amin egyszerre csodálkoztunk el a nővérével. 

- Nem akartam ehhez folyamodni, de... több ezer éve élek a földön és a próféciák eddig mindig csak egy dolgot jelentettek. Egy küldetést. Nem hiszem, hogy épp most változna meg a rendeltetésük, szóval, szerény véleményem szerint, most is ezt akarta közvetíteni. 

- Küldetés?- visszhangozták a többiek.

- Igen- állt fel Claire.- És azt hiszem, mind tudjuk, hogy kinek kell vezetnie. 

Valahogy már kezdem megszokni, hogy mindenki engem bámul. De azért még mindig utálok a figyelem középpontjában lenni. 

- Eleanor, Hadész lánya. Úgy tűnik téged ért a megtiszteltetés, hogy vezesd az Olimposz megmentéséért indított küldetést, mely fő célja a kisistenek visszaverése- mondta ünnepélyes hangon Kheirón.- Elfogadod a feladatot?

- Mekkora megtiszteltetés kinyíratni magam...- motyogtam, hogy ne hallhassák. 

Szuper! Még egy nagy halom hülyeség a nyakamba szakad. Mintha nem lett volna még elég bajom. Vezessél küldetést! Nem mintha egész eddigi életemben nem arra vártam volna, hogy végre elindítsanak egy küldetésre, hogy kapjak egy feladatot és hős lehessek. Itt mindannyiunknak ez a legnagyobb vágya. De ez hatalmas felelősség. És még a hübriszem  sem ismerem. Mi van, ha, mivel nem ismerem a végzetes hibámat, pont amiatt vezetném halálba a csapatomat... Jó ötlet ez? Elfogadjam? Jobb lenne, ha visszamondanám, és valaki alkalmasabb vezetné őket.

Gondolataim keresztül száguldottak elmémen, és hangosan sipították, hogy nem fogadhatom el. A többiek várakozás teljesen bámultak rám, a válaszomra. Annyian jobbak lennének nálam. Miért én? Szólásra nyitottam a számat, és halk, kissé magas hangon válaszoltam.

- Igen. Elfogadom és mindent megteszek, hogy teljesítsem a feladatomat. 

- Remek. Akkor döntsük el, hogy ki megy vele. Ma, a tábortűznél.

- Oké- hangzott egyöntetűen.

- A gyűlést berekesztem, mehettek a dolgotokra- szólt még a kentaur, mire mind egyszerre nyomakodtunk a kijárat felé. Én, Carlos és Nico könnyebben megoldottuk. Csak egy árnyék kellett. 

Apollón szemszöge

Vártam, hogy mikor kér számon, hogy mióta tudtam a próféciáról. Az elkerülhetetlent csak halogatni lehet, de egyszer úgyis megtörténik. 

Eleanor a partra rendelt, ott ücsörgött. A napfény körbeölelte alakját, miközben a tengert figyelte. Nem értem azokat, akik csak a sötétséget látják benne. Igaz, rendesen elbarikádozta magát, de a valós énje az egyik legragyogóbb és legőszintébb, amivel sok sok évem alatt találkoztam.

Leültem mellé a homokba, de nem akartam megszólalni. Végül belátta, hogy magamtól, kivételesen, nem fogok elkezdeni dumálni, szóval sóhajtott egyet, és elkezdte.

- Mióta tudtál róla?

- Miből gondolod, hogy tudtam róla?- igen, hát ez nagyon gyenge, tudom. De valahogy nem volt affinitásom a beszédhez.

- Én nézhetlek téged hülyének, de fordítva nem működik- mosolyodott el halványan.- Minden prófécia tőled indul ki. Ráadásul fejből idézted- komorodott el újra a tekintete. 

- Emlékszel, mikor elájultam?

- Igen. Várj...- csöndben maradtam, hagytam, hogy maga jöjjön rá a turpisságra.- Már azóta tudod?!- felemelte a hangját. 

- Nos... tulajdonképpen igen- motyogtam.

- És elárulnád, hogy mikor szándékoztál elmondani nekem?- hangja rideg lett. Ezt utálom a legjobban. Nem nézett rám, de arcán felhők gyülekeztek.

- Én épp...- félbeszakított.

- Ne. Ne merészeld azt mondani, hogy épp most, vagy egy kicsikét később, mert úgysem hiszek neked. Őszintén mondd.

- De én tényleg...

- Nem akartam ehhez folyamodni. Lily tanított egy pár trükköt. Például a varázsbeszédet- suttogta a fülembe. Kirázott a hideg. Nem tudja rajtam használni-nyugtattam magam. Elég erős isten vagyok, benne meg nem elég az Aphrodité vér hozzá.

- Ha te nem hiszel nekem, én sem neked- már én is csak meredten előre bámultam.

- Akkor meg kell mutatnom- mosolyodott el. Nem a gyilkos, eszelős mosoly volt. Ez más volt. Kacér és... csábító. Ba***a meg! Ez tényleg használni akarja. Ezt már megjártam egy párszor a nagyanyjával... de ő nem olyan erős... ugye?

Közelebb hajolt, az ajka az arcomat súrolta. Megőrjített. Ott abban a pillanatban bármit megtettem volna neki, csak beszélnem ne kelljen. Az illata is más volt, mint szokott. Kicsit, mint a levendula. Eszembe jutott, hogy szeretem a levendulát. Olyan szép virágok. És az illatuk... Mi ütött belém??!

- Nos, mikor akartad elmondani nekem, a próféciát? Őszintén- suttogta. Hangja simogató és kedves volt, pont ahogy a legjobban szerettem.

- Őszintén szólva- hallottam meg a hangom, bár nem akartam megszólalni.- Titokban akartam tartani, ameddig lehetséges. Senkit nem akartam beavatni. Főleg nem téged.

A lány elhúzódott tőlem. Arcára visszatértek a viharfelhők, a szeme elsötétült, ezzel együtt pedig az én tudatom is kitisztult. Mi a francot mondtam?? Az igazat.

- Értem. Most hagyok neked pár percet, hogy kigondolj egy részben elfogadható érvet, hogy miért is tetted ezt.

- Azért, hogy megvédjelek- vágtam rá kapásból.

- És mégis mitől akartál te megvédeni?- a hangja még mindig távolságtartó és hideg. Utoljára akkor beszélt annyira érzelemmentes hangon, mikor először vittem időutazni. 

- Te is tudod, hogy ez nem épp szép jövőt jósol előre...

- De a jövő elkerülhetetlen. Akkor is, ha megpróbálod eltitkolni előlem. Vannak dolgok, amiket még Mr Tökély sem tud megakadályozni.

- Csak segíteni akartam.

- Nincs szükségem segítségre. Legalábbis nem ilyenre- arca kiismerhetetlen maszk volt. 

- Mindenkinek szüksége van segítségre, csak te túl makacs vagy ahhoz, hogy elismerd!- itt már kezdett felmenni bennem a pumpa. Hogy képzeli, hogy csak azért, mert segíteni akartam, számon kér??!

- Háh. Ha már a hibák sorolásánál tartunk, akkor talán kezdhetnénk ott, hogy ilyen mértékű dolgokat nem titkolhatsz el előlem!- nem csattant fel, csak egy picit emelte meg a hangját.

- Elegem van abból, hogy azt hiszed, hogy te sosem tévedhetsz! Megvolt az okom, hogy elhallgassam!

- Akkor hadd halljam.

- Már elmondtam! Meg akartalak védeni!- most már kiabáltam. Méghozzá teljes hangerőből.

- Én meg elmondtam, hogy nincs szükségem védelemre!- csattant fel végre. Most le tudtam olvasni valamit az arcáról. A tiszta dühöt. De én mindent elcseszek magam körül, így nem hagyhattam annyiban.

- ELEGEM VAN EBBŐL! MENJ A POKOLBA, HA ENNYIRE NEM KELL A SEGÍTSÉGEM!- kiáltottam. Amint kimondtam, rájöttem, hogy mekkorát hibáztam. De már nem csinálhattam vissza.

- Rendben.

Arca hideg, kemény maszkká vált, felállt mellőlem és az erdő felé szaladt. Felpattantam és utána kaptam, de kisiklott a kezeim közül.

Megállt egy fa mellett, majd egy utolsó csalódott pillantást követően eggyé vált az árnyakkal.

Na, most csak azt várom, ki veti rám az első követ.

Véleményeket kommentben várom, puszilok mindenkit.