A lélek útjain

Álom vagy valóság

Fékcsikorgást hallok, megérkezhettünk a helyszínre. Szívem elkezd hevesebben verni, amikor egy erős kéz megradja a vállamat.

- Kiszállás uraim- utasít ki minket egy ismerős hangú férfi.

- Előbb levennék rólunk a zsákokat, mert nem látunk semmit és így...- pisztolydörrenést hallok, össze is rezzenek.

- Tán nem voltam elég világos amikor elmagyaráztam, hogy mit csinálok ha fölöslegesen beszél- a mondat közben egyre emeli a hangját s a végén már üvölt.

Szó nélkül kipattanok... azaz volna ha nem akadt volna el a lábam valamiben, így pofával előre esek ki a kocsiból. Megint elkezd lüktetni és fájni a fejem az ütés hatására.

- Idióta...- mondja lenézően a pasas. Most maga jön tábornok, lehetőleg ügyesebb legyen, mint a pajtása- kuncog gúnyosan.

- Először is főhadnagy vagyok, másodszor pedig... géppisztoly sorozatlövését hallgatom, majd egyszer csak egy nagy puffanást.

- Jaj, ne már, most tényleg szükség volt őt is megölni, pont a jelenlétemben- fakadok ki, félig sírós hangon.

Lépteket hallok, félem közelednek. Erős szorítást érzek a nyakam körül.

- Na ide figyeljen, zsírpufi, vegye megtiszteltetésnek, hogy ilyen tünci módon bánok magával és nem nyírtam ki rögtön a legelején. Ha életben akar maradni, akkor azt teszi amit mondok, mert nem fog érdekelni, hogy kicsoda maga valójában és mit akarnak a főnökeim, gondolkozás nélkül meg fogom ölni- üvölt telitorokból velem.

- Maga meg mit csinált itt- kérdezi sóhajtva, valószínűleg a sofőr, aki egyben a góré lehet.

- Nem maradt nyugton az öreg- mutat a földön fekvő hullára.

- Végülis előbb vagy utóbb úgy is ki kellett volna nyírnunk- vonja meg a vállát majd így folytatja. Na jöjjön, most végre elkezdhetjük azt, amiért ennyit szenvedtünk ez idáig.

Ezzel a mondattal a lábaimnál fogva elkezdtek húzni engem a földön, mivel még mindig nem tápászkodtam fel.

- Nem kelhetnék fel- kérdezem siránkozva, de a férfi, aki kiszállítatott az autóból csak morog egyet én pedig veszem az adást, mi szerint, jobban teszem ha csöndben maradok.

Így húznak egy darabig, már kezdem megszokni, amikor egyszer csak egy nagyot koppan a fejem.

- Jaj- csuklik el a hangom a fájdalomtól.

- Vigyázzon lépcső- nevetnek egy jót rajtam.

Egyszer csak földet ér az alsófertájam. Jobbra és balra mozgatom a fejemet hátha kitalálok valamit abból ami most történik. Megszólalni nem merek, mert eléggé elvetemültnek tűnik a késes pasas, bár még sosem láttam az arcát, csak kifejtette, hogy mennyire szeret engem.

- Maga idóta, barom- szólal meg. Mit nem tud azon felfogni, hogy maradjon csöndben- mondja egész higgadtan.

- Meg se szólaltam, egész végig csukva volt a szám- értetlenkedem.

- Mondja maga normális?

Éppen válaszolni készülök, amikor gyorsan folytatja a mondani valóját.

- Meg ne mondja, maga idióta- fogja be a számat, majd elengedi egy kicsit meglökve a fejem.
- Látom, nem valami bő a szókincse- provokálom egy kicsit.

- Na elég legyen, Zoárd úr- vág közbe a sofőr, csettint egyet s lehúzzák a zsákot rólam.

Egy elhagyatott hangárban vagyunk, csak bámulom, hogy milyen magasan is van a mennyezet. Előttem, egy szék háttámlájára támaszkodva ül. Szürke, őszes, de annál dúsabb haja van, amelynek színe tökéletes összhangban van ruházatával, mely egy fehér ingből, mellényből, zakóból és ugyanolyan anyakból készült nadrágból áll. Ezen kívül egy piros nyakkendőt és pisztolytartó övtáskát visel.