A lélek útjain

Téboly

- Rendben- sóhajtok egyet majd feltápászkodom, és mint egy jól nevelt diák leülök a székemre.

- Mondja Fény úr... - de elhallgat, mutatóujját kinyújtva az ajkaira teszi keresztben, míg a hüvelykujját az állához szorítva pihenteti. Gondolkozik. Nincs itt. Nem mond semmit. Csönd és nyugalom van. Mint megannyiszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, mi történik? Miért vagyok itt?

Egy nagy csattanást hallok, megrázkódik a testem és hirtelen a földön találom magam. Arcom ég feltehetően a pofontól. Amikor magamhoz térek teljesen, felfogom, hogy mi is történhetett, felpattanok és dühösen, szikrázó tekintettel, a sofőr szemébe nézek, majd ezt mondom neki indulattal telve:

- Mondja még is hogy képzelte ezt?

Újra arcon vág, így újra megölelem a földet. Most a másik felemre kaptam. Érzem ahogy egyre jobban sír a lelkem a testi fájdalomtól, de mit sem törődve felpattanok újra és farkas szemet nézek vele.

- Mondja meg mit akar- üvöltök vele, ahogy csak bírok.

Lendül az ökle és teljes erőből orrba vág. A fájdalomtól megroskadva, térdre rogyok. Azt hiszem vérzik az orrom, sőt ömlik belőle a vér. Feszítő, csípő, égető érzés járja körbe a környékét. Utolsó erőmmel, nagy nehezen feltápászkodom és ugyan még nem állt el a vérzés, csörgedezik, mint egy kis patak, elindulok ismét a sofőr felé. Belül toporzékolok, égek a vágytól, hogy jól megüssem, de egyszer elvágódom, mint egy krumplis zsák, valaki kitette a lábát elém. Most nem kelek fel, lent maradok, a porban. Fájó végtagokkal, vérző orral. A testem teli van fájdalommal.

- Tudja ki a legnagyobb ellensége Önnek- kérdezi tőlem meg a sofőr.

Nem válaszok neki, csak fekszem a földön, elengedve minden gondot és bajt. Olyan szánalmasan nézhetek most ki, de nem érdekel, mert érdekes módon most jól eső érzés csak feküdni és semmi mással nem törődni, kizárólag magammal.

- Helyes- hangzik el a szájából könnyeden.

- Mi a helyes- kérdezem meglepődve.

Ölt már embert- kérdezi nyugodt, természetesen hangon, mint ha csak azt kérdezte volna, hogy hogy érzem magam.

- Tessék- ülök fel értetlen, ijedt arccal.

- Mitől fél?

Se kép, se hang. Csak bámulok magam elé, üresen, érzelemtől mentesen, közönyösen.

- Nézze nekem ez túl sok így egyszerre, miért nem mondja meg egyenesen, hogy mit akar tőlem- túrok bele a gesztenyebarna, sűrű, középhosszú hajamba, lecsukott szemmel, hogy egy pillanatra teljesen kizárjam a körülöttem lévő világot.

Mikor kinyitom a szemem, már szinte majd nem az arcomban van az arca, olyan közel áll hozzám. Automatikusan elkezdek hátra hőkölni, de hirtelen megfogja a karom a csuklómnál fogva, mélyen a szemembe néz.

- Amit most csinálni fogok veled, lehet, hogy egy kicsit erős és durva lesz, de, hogy válaszokat kapj önmagadról, a helyzetedről nincs más választásom. Az időnk fogytán és szükségünk van rád, a képességeinkre, az erődre.

- De én nem... - megragadja erősen a két karomat, hüvelykujjaival nyomást gyakorolva a csuklóm tájékán elhelyezkedő ütőerekre. Egyre erőteljesebben nyomja, szinte már fáj az egész, elkezd zsibbadni az alkarom, majd szépen fokozatosan az egész karom, átterjedve a mellkasomra majd a lent végtagjaimra. Szédülni kezdek, fütyülnek a füleim, az ájulás szélén vagyok, mikor egyszer csak nyugalom köszönt be. 

Egy mezőn találom magam, éppen a naplementét nézem. Mily gyönyörű még ilyenkor is a természet. Madarak mondják el az imáikat a Teremtőnek a csodálatos napjukért. Hisz az övéké mind az, vagy legalábbis így élik meg, hisz tudják, hogy bármi is történjék velük a teremtő, jó Isten mindig is velük van és vigyáz rájuk. Nem kételkednek egy cseppet sem, vagy legalábbis ez látszik rajtuk, hisz az énekük Istenien csodálatos.

- Szép ez a természeti kép, nem- szólal meg egyszer valaki.

- Ö, de, az- nyögöm ki nehezen a választ. Ki vagy?

- Az attól függ, hogy kinek akarsz engem látni- válaszol szelíden.

- Rendben- húzom fel a szemöldököm zavaromban.

- Tihamér vagyok- nyújtja felém a kezét, mosolyogva.

- Zoárd- viszonzom a kézfogását. Fény, Zoárd.

- Nem lényeges.

- Miért?

De mire válaszolna az idegen, gyorsan a fejemhez kapok. Összerándul a testem a hatalmas fájdalomtól. Erős, feszítő érzést érzek a fejem közepén, az agyam körül, mintha belülről valami szét akarná feszíteni, mindjárt szétrobban, szinte megörülök a fájdalomtól.

- El fogjuk így veszíteni- ordibál egy férfihang.

- Nem, dehogy, tartson ki- üvölt vissza a másik, de ez női volt.

- Mindjárt meglesz.

- Amikor azt mondom, hogy most akkor csináljuk a megbeszélteket, rendben?

- Igen- hangzik egyhangúan a válasz.

- Akkor figyeljenek, egy, kettő, három... - csend ül ki, mindenki feszülten figyel a jelre. Senki sem mozog, csak várja, hogy elhangozzék...

- MOST- üvölti teli torokból a pasas.

Nagy nyomást érzek a mellkasomnál. Utána semmi. Majd megint, ez így megy újra meg újra és egyszer csak... elkezdek lélegezni.

Micsoda egy téboly ez...