Búcsú

Bevégeztetett

A fenséges hang akár a mennydörgés visszhangzik fejében, minek hatására rémülten pördül meg a hang tulajdonosát keresve. Ám az ezt követő gúnyos kacajt hallva feleszmél, hogy feleslegesen cselekedett. Előle nincs menekvés, a legnagyobb hóhér döntése megkérdőjelezhetetlen, bármiféle ellenállás hasztalan. Maga a Sátán szólott most hozzá, kinek hangjából színtiszta gyűlölet és pusztítás sugárzott.

Egy pillanat alatt szinte minden érzékszerve megszűnt. A látás, és a hallás csodálatos adománya egyszeriben semmivé lett. Az utolsó kép és hang elméjébe itta magát, ami Egyetlen keserves kiáltása volt, miközben fájdalomtól eltorzult arccal küzd a testét megbéklyózó erővel. Vaktában visszafordult abbahagyott tevékenységéhez, minden megmaradt erejét a kapu kinyitásába fektette, ha mást nem is, Egyetlent visszajuttathassa az életbe. Itt csak a halál az, ami rá vár. Ami rá is vár. Nem érezte szükségét felesleges ábrándokkal álltatni magát, elméje legbelsőbb zugaiban érezte a rá váró sorsot, amit kivívott magának.

Vajon jól döntött? Jól választott? Talán nem.
De évezredes létezésének legszebb, legemberibb, legigazibb időszaka volt, amit Egyetlennel tölthetett. Ha újra kezdhetné sem változtatna semmin.

A Legnagyobb hangja ismét visszhangzott. Ezúttal utoljára.

- Azazel. A bűnös lelkeknek nem jár megváltás. Porból lettél, porrá leszel.

Elfogadta sorsukat. Többé nem küzdött. Nem volt rá képes. Üveges tekintetét ráemelte kedvesére, kinyújtotta kezeit az általa érzett szerelmes aura felé. Csak halványan érzékelte az egymásba fonódó ujjaikat, ám ettől is a nyugalom, és az elfogadás érzete járta át.
Kész volt átadni lelkét az örök kárhozatnak.

Belsőjét akár a villámcsapás, úgy rázta meg a feltörő és egyre gyorsabban szétterjedő cikázás, ami sejtjeit bontotta elemeire. Látását egyetlen okból kaphatta vissza; ismét szemtanúja lehessen éltető ereje elhamvadásának. Tekintetüket, karjaikat és szívüket összefűzve várták a végzet beteljesülését, ami az idő előrehaladtával egyre gyorsult. Meglepően fájdalommentes kivégzésre ítéltetett, amitől nem a hála, sokkal inkább a harag gyúlt szikrára. Szánalmat vélt felfedezni kivégzőjük választásában.
Mint az elengedett gyöngysor, olyan gyorsan terjedt testükön a halál, színtiszta feketeséget hagyva maga után.

El akarta neki mondani, amit mindig szeretett volna. Miért nem tette? Félt? Talán igen. Félt a szó valódiságától, igazi jelentésétől. Félt, hogy talán nem méltó hogy szájára vegye. De most már nem érdekelte. Utolsó erejét összeszedve ízlelgette, míg végül kimondta. 

- Szeretlek.

Ám ezt már nem hallhatta Egyetlen, nem hallhatta már senki. Csak a szél volt tanúja, amint szomorú süvítéssel keverte össze poraikat.