Az élet a jövőben sem változik meg: ugyanúgy lesznek, akiket kiközösítenek, akik menőbbek, akik divatmániások. Történetünk főhőse egy 16 éves lány, nevezetesen Lieselotte épp egy ilyen társadalomban él, 2020-ban. Élete gyökeresen felfordul, mikor eg...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Egy más korszakot éltünk. Nem olyat, mint a szüleim idejében, ahol minden plázában volt legalább egy könyvesbolt, és ahol még az iskolában is könyvekből tanultak. Nem. 2020-at írunk. A könyvek szerepét átvették az ebookok, sőt, inkább a hangoskönyvek, hogy még olvasni se kelljen. Lusta népség... Ez volt olyan 2016-ban. Ekkor még csak tizenkét éves voltam. Változnak az idők. Most, december tizenkilencedikén fogom betölteni a tizenhatodik életévemet.
Olyan idők jártak, amikor ciki volt olvasni, könyvből. Ma már nem létezett olyan történet, ami ne lenne megfilmesítve, ez a generáció pedig kapva kapott rajta, hogy még kevesebbet kelljen a betűket böngészve könyvek felett görnyedni, így szinte csak ezeket nézték. Ráadásul – de ez már tényleg a jéghegy csúcsa – egy éve kifejlesztettek egy új technikát, ami annyiból állt, hogy az öledbe fektetted a lapos szerkentyűt, esetleg leraktad a földre, elindítottad, és az, akár egy hologram, térben kivetítette neked a videót. Akár életnagyságban is megnézhetted a kedvenc filmedet, hisz állítható volt a mérete.
Őszintén, nem értem, és nem is fogom soha. Az iskolákban a legtöbb helyen táblagépekkel tanultak, illetve a szegényebb körzetekben laptopokon. A házit mikrofonnal, illetve kamerával kellett „elkészíteni", viszont a dogákat tényleg írni, jobban mondva gépelni kellett. Háborogtak is az osztálytársaim, na meg panaszkodtak, hogy leszakad a kezük, egyedül én nem. Ugyanis én a leckéket is kézzel írva adtam be, és olvastam. Regényeket. Papíron, nyomtatva, kézben fogva. Voltak könyvesboltok – talán minden városban három -, de ezek is elég aprók. Hiába, nem volt kereslet a könyvekre. Hozzánk a legközelebbi is két és fél órára volt, így, mikor áprilisban bezárt, kénytelen voltam más források után nézni. Anya megsajnált, és egy héttel később egy kartondobozzal a kezében jött be a szobámba, miközben a házi feladatomat körmöltem, majd – hogy ne zavarjon – ki is hátrált az ajtón.
Késő este volt, talán tíz óra – nem figyeltem -, és már eléggé fáradt voltam. Igazából csak olvasni lett volna most kedvem, de a legújabb könyvemet is már két napja befejeztem. Jobb híján kinyitottam anya dobozát. Néhány poros, régi újság, pár képeslap, a legalján pedig megpillantottam egy könyv sarkát. Gyorsan kipakoltam mindent, és kiderült, hogy nem is egy, hanem hét regényt kaptam! Az írójuk ugyanaz, a gerincükön pedig számok díszlettek, így azonnal levágtam, hogy egy sorozatról van szó. De ha ez nem is győzött volna meg, amint a borítójukat vettem szemügyre, észrevettem, hogy két szó – egy név – mind a hét címben szerepelt. Harry Potter. Köszönöm, anya!
Leporoltam a köteteket, majd feltettem őket a polcomra, kivéve az elsőt. Lassan nyitottam ki, minden egyes szót, szerzőt, ajánlást, alcímet alaposan megrágva – mint mindig az „új" könyveimnél -, majd olvasni kezdtem. Nem akartam elsietni, de egyszerűen magával ragadott! Vagy éjfélig olvastam, nem bírtam letenni, pedig már a szememet is alig tudtam nyitva tartani. Teljesen elbűvölt engem ez a varázslatos világ. Végül egyszerűen megoldotta helyettem a szervezetem: a könyvvel a kezemben lehelt álmot a szememre az Álomtündérem.
