-Elég fura téged ilyen ruhában látni - szólalt meg a fülem mellett egy ismerős hang. Hatalmas vigyorral az arcomon pördültem meg. Egy zöld szempárral találtam szembe magam.
-Szervusz Tony! -köszöntöttem.
Erre ő mélyen meghajolt - Fennséges Úrnőim!
-Entonyr Brockber - a nővérem a maga kimért módján ejtette ki a lehető leglassabban ezt a két szót, miközben alaposan végigmérte a bokájától kiindulva végig a szépen kidolgozott lábizmain és éppen ünneplő ruha alá rajtett kockás hasán és izmos vállán át, végig a finoman ívelt ajkain és zöld szemén, egészen a gondosan ápolt szőkésbarna hajáig. Én eközben arra gondoltam, hogy milyen jól állna neki a korona.
-Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad a szüleim, de neked itt most nincs semmi keresni valód - folytatta.
Ebben igaza volt. Tony nem volt a családunk része, ezért egy olyan családi ünnepen, mint a mai, nem jelenhetett meg. És az sem mellékes, hogy esküvőnél az a szokás, hogy a menyasszony és a vőlegény egy teljes napot külön töltenek a saját barátaikkal és közeli családtagjaikkal, de mindenek előtt a saját nemükkel. Azáltal, hogy a menyasszony egy napig csak nők társaságában van, tisztulást kap az istenektől, és ezáltal megszenteltetik a házassága.
-Én hívtam meg - jelentettem ki bátran. Ez természetesen hazugság volt, de bármikor szívesen falaztam volna Tony-nak, elvégre ő volt a legjobb barátom.
-Jellemző - szólt Diana - Gyorsan beszéljétek meg, amit akartok, aztán haladjunk.
A nővérem érthetően volt ideges. Mielőtt a városi Nagy Templomba mennénk az istenek áldásáért, egy kört kell tennünk a népünk előtt. Nem lesz hosszú út, de egy olyan embernek, aki három éve nem látott mást, csak a saját családját, szolgáit, és a birodalom nemeseit, kész csoda lesz oda kimenni. Engem inkább az aggaszt, hogy apám szükségesnek látta három ezrednyi katona kivezényelését a védelmünkre. Mi elől akar minket ennyire megóvni?
Entonyr gyengéden megérintette a könyökömet és pár lépéssel arrébb vezetett.
-Mondd! -Sürgettem. Nem igazán szerettem volna megvárakoztatni sem a nővéremet, sem a kint ránk váró tömeget.
-Kérni szeretnék tőled valamit! - Úristen, most fogja megkérni a kezem! Mióta várom már ezt!
-Mit? -Kérdeztem csillogó szemekkel.
-Ha kimentek, legyél nagyon óvatos - na bumm, ez besült.
-Miért legyek óvatos? - Értetlenkedtem. Látszott rajta, hogy nehezére esik erről beszélni.
Olyan halkan folytatta, hogy csak én hallhassam - Valami készülődik odakint. Nem lehet tudni, hogy mi. De az is lehet, hogy csak az izgatottság érződik a levegőben.
Nem igazán értettem a dolgot - Tehát azt mondod, hogy vagy történni fog odakint valami, vagy nem?
-Igen - bólintott. Kész, ez teljesen meghibbant.
- Tudod bármire alapozni a gyanúdat? - Ez volt az utolsó reményem, különben komolyan el kell gondolkoznom a kettőnk kapcsolatán.
-Nem. Most miért nézel így?
Lebecsmérlő tekintettel válaszoltam neki - Azt mondod, hogy nem tudod semmire sem alapozni, nem tudod mi, de odakint történni fog valami? - Bólintott. - Figyelj! Nem verted be véletlenül a fejed? Lehet hogy tudatzavarod van.
Felháborodva nézett rám. - Szóval nem hiszel nekem. Nem baj, nem is kell, csak ígérd meg, hogy vigyázni fogsz odakint.
-Rendben, megígérem - mondtam, csak hogy megnyugtassam. - De mostmár menj, mert Diana ki fog akadni, ha sokáig ácsorgunk még itt.
Nem akadékoskodott. Finoman meghajolt Diana, majd felém is, hátat fordított és elment a Keleti Szárny felé.
- Szofaine hercegnő! - Ez Perlach volt, apám főtanácsosa és főbizalmasa, valmint az udvari eseményszervező is egyben. Úgy tűnik közben ő is ideért, és hozott magával négy katonát a királyi testőrség legjobbjai közül. Mindegyiküket ismertem.
Mélyen meghajolt. - Hamarosan indulniuk kell, de szeretném ha előtte még egyszer átvennénk a tervet. Szóval, először tesznek egy rövid sétát a városban, az út egészen a templomig fogja vinni önöket. Onnan kijőve az egyik oldalkapun a kertbe fog vezetni az útjuk. A nap hátralévő részét ott fogják eltölteni.
Rengetegszer hallgattam már ezt végig. Sőt! Máskor sokkal részletesebben is.
-Értettük Perlach. Még valami? - Dianán már látszott az izgalom.
-Nincs, asszonyom. - Gyorsan kiosztott még pár utasítást a katonáknak, aztán intett, hogy nyissák ki az ajtót.
A két hatalmas fadarab hangtalanul tárult ki. A főcsarnokat elárasztotta a meleg májusi szellő, csillogó fénytengerré változtatva a padlót. Elénk tárult az előkert. A hatalmas lépcsősor alján két gyönyörű hófehér kanca állt felnyergelve. A katonák felsegítettek engem és a nővéremet a lovakra, majd mellénk álltak 2 oldalról. Elindultunk. Még fél úton sem jártunk a 10 méter magas kőkerítés főkapujához, a nép zsivalyát már hallani lehetett. Odaértünk a kapuhoz. A vas nyikorogva kezdett el kitárulni. Az emberek elcsendesedtek, mindenkiben felülkerekedett a kíváncsiság, megpisszenni sem mertek.
Már csak néhány lépés és... kint vagyunk, a lovak megáltak. A kapuk még nyitva állnak, valószínűleg még egy darabig így is maradnak, hogy baj esetén visszamenekülhessünk. Rob, a mellettem lévő egyik katona megfogta a kantáramat, és szépen lassan elkezdte vezetni az állatot. A tömeg éljenzésbe kezdett, ekkora hatalmas zajt még soha nem hallottam. Besoroltam Diana mögé és boldogan elkezdtem integetni.
