Boldogan sietek végig a folyosókon. Az ablakokon melegen áramlik be a napfény. Mellettem szolgák és nemesek haladnak el izgatott tekintettel, mellém érve gyorsan meghajolnak, majd sietnek tovább. Én egy fejbiccentéssel köszöntöm őket. Piszkos fehér színű tüllből készült ruhakölteményem csillog a fényben. Megemelem a szoknyáját, hogy gyorsabban tudjak haladni. Ám gyorsan el is engedem, ugyanis rájövök, hogy a fekete lovagló csizmámat viselem alatta, amit másnak nem igazán kéne látnia. Semmi pénzért nem vettem volna fel azt a tűsarkút, amit nekem szántak mára. Fehér volt, az elején egy-egy ormótlan virág díszelgett, és bokától térdig 25 vékony pánt töltötte be a rögzítés szerepét. Lassan elérek a főcsarnokig, pusztán 10 perces késésben vagyok, ez nálam jónak számít. Elérem a lépcső tetejét, már csak 3 emelet, 90 lépcsőfok és 4 folyosó választ el a céltól. Szinte repülök lefelé a lépcsőn, ám a legalján meg kell torpannom.
-Apám, anyám! -Köszöntöm Orleston királyát és királynőjét egy pukedli kíséretében.
-Ó Szofi! Mennyivel jobban nézel ki ilyen ruhában és frizurával, mint... -Anyám torkán megakad a szó.
-Mint tréning ruhában tőrökkel és íjjal felszerelve? - Segítem ki.
A válasz sűrű bólogatás.
-Én nem bánom, ha harcolni tanulsz. Csak az az egy zavar, hogy a kardot nem tudod jól forgatni. Persze, ha egy olyan jó fegyvered lenne, mint nekem, - fogja meg nagy büszkén Orleston királya a kardja, Főnix markolatát- akkor bizony minden másképp lenne.
-Igen tudjuk, egyszer egy egész hadsereggel bánt el a kard egymaga, miközben te nem csináltál semmit - hurrogta le férjét Anamia királyné.
-Pontosan - jött az azonnali válasz.
-Én nem akarok közbeszólni, de ma van a nővérem esküvője, és már így is késésben vagyunk - gyorsan pukedliztem egyet, majd továbbszaladtam.
-Szofaine! Hol voltál? Ilyenkor is képes vagy elkésni? - már messziről hallom a nővérem szigorú hangját - Ilyenkor áldom az isteneket, hogy én lettem a trónörökös, és nem te.
Hát igen. Ebben én is egyetértek. Diana mindig is megfontoltabb, pontosabb és királynőnek valóbb volt, mint én. De az is lehet, hogy a neveltetésen múlott. Diana-val, mint trónörökössel mindig is többet foglalkoztak. Ő inkább szellemileg képezte magát. Az én taníttatásommal kacsolatban az apám szabadkezet adott az oktatóknak. Azt mondta, azt tanuljak, amit szeretnék, de tartsam azt szemelőtt, hogy egyszer majd a nővérem jobbkeze leszek, és akkor szüksége lesz rám. Az oktatóim a sokrétű és mélyreható tanítás mellett döntöttek, de én nem így gondoltam. Amikor a matematika tanárom megzavart edzés közben, én eldobtam egy tőrt a feje mellett, pontosan ott, ahol akartam. Azóta nem zaklattak azzal, hogy éppen milyen órán kéne lennem a harci kiképzés helyett. Szerintem így lehetek majd legjobban hasznára a nővéremnek és kész.
-Nyugi! Már itt vagyok. Kezdhetjük - mondtam hatalmas mosollyal az arcomon.
Három év. Három éve nem tehettem ki a lábam a kastály területéről. Miután Diana nem éppen a legszebb szavakkal utasította el egy szomszédos királyság hercegének házassági ajánlatát egy nyilvános helyen, majd kijelentette, hogy soha nem megy férjhez, az egész országban kitört a botrány. A szüleim ekkor döntötték el, hogy nem mehetünk sehova.
És most itt állok a palota tölgyfából készült, hatalmas, kétszárnyű, domborművekkel díszített ajtaja előtt, és úgy érzem magam, mint egy kismadár, aki tudja, hogy hamarosan szabadjára engedik a kalitkájából.
