Hallgattam rá. Elkezdtem futni. De merre fussak? A lakosztályom, a fegyvereim! Arra vettem az irány. Másfél folyosót hagytunk magunk mögött, amikor egy újabb durranás hasított bele a levegőbe. Fokozni próbáltam a tempón, de ráléptem a ruhám szélére, és majdnem hasra estem. Vacak ruha! Egy elágazáshoz értünk. Éles jobb kanyart akartam venni, ám Tony a könyökömnél fogva balra rántott.
-De... - tiltakoztam volna, de nem hagyta, hogy befejezzem, belevágott a szavamba.
- Itt a fegyvereiddel semmire sem mégy. És egyébként is te hercegnő vagy, úgyhogy biztonságos helyre kell vigyelek. Erre gyere!- lihegte.
Biztonságos helyre. Hát persze! A kastélyunk szimmetrikus. A geometriai középpontjában van egy szoba, ahova nem mehettünk be csak úgy. Külön ilyen esetekre van fenntartva. Négy kulcs van a szobához. Egy anyánál, egy apánál, egy a nővéremnél, egy pedig nálam. Mundenki a nyakában hordja egy nyakláncon medálként. Anyáék már biztos ott vannak, ugyanis a bálterem közelebb van hozzá, mint az a folyosó, ahol Tony rám talált.
Ide értünk hát. A kulcsot előhalászom a nyakamból. Remegő kézzel teszem a zárba. Két fordítás jobbra és a zár kattan. Benyitok...
-Miért nincs még itt senki? - fordulok sápadtan Tonyhoz. A szoba üres, ami nekem nem igazán tetszik.
-Nem tudom. Figyelj! Nekem most mennem kell, te zárd be magadra az ajtót és ne engedj be senkit sem - mondja határozottan.
Irigylem, hogy ilyen helyzetekben is nyugodt tud maradni.
-Ne hagyj itt egyedül! - kérlelem. Erre ő előveszi az "Ezmostkomoly?" nézését, mire én rádöbbenek, hogy mit is mondtam az előbb.
-Légy óvatos - mondom neki komoly arccal.
Kimegy, én pedig bezárom az ajtót.
Elment, én pedig egyedül maradtam ebben a szobában.
Körbenéztem. A padló fából van, a falak vörösek és fenyőfa lambéria van rajtuk. A fenyőfa nagyzolásként van. Errefelé nem honos egy örökzöld faj sem. A szoba elegánsan van berendezve. Az ajtótól balra egy hatalmas asztal van, körülötte tizenegy vörös bársonnyal díszített és kényelmesebbé tett szék áll. Egy hiányzik az erre eső asztalfőről. Az ajtóval szembeni fal mentén fiókos, polcos és ajtós szekrények sora áll. Jobbra egy hatalmas sötétbarna bőrkanapé áll, mellette két fotettel. Otthonos, és mégis fura. Eddig egyetlen egyszer voltam ebben a helységben, akkor, amikor tíz éves lettem és elmegyarázták, hogy mi ez a szoba és miért van rá szükség. Több mint hat év telt el azóta és eddig egyszer sem kellett használatba venni. Vettem egy nagy levegőt, és elrugaszkodtam az ajtótól, eddig észre sem vettem, hogy neki támaszkodtam.
Már másfél órája ülök itt egyedül és bámulom az ajtót. Miért nem jön már valaki? A sírás kerülget. Nagyon rossz érzésem van. Biztos csak valami dolguk akadt és megfeledkezdtek rólam. Igen, minden rendben lesz. Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor zörgésre lettem figyelmes. Felpattantam és a kezembe vettem egy gyertyatartót, hirtelen ez tűnt a legjobb fegyvernek. Valaki kívülről feszegette a zárat, a kilincs fel-le mozgott. A zár kattant. Felkészültem a harcra. A kilincs lenyomódott, szépen lassan kinyílt az ajtó, és én megpillanrottam egy férfi alakját.
-Perlach! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
-Úrnőm - mondta miközben mélyen meghajolt.
-Mi történt? És hol vannak a szüleim? Hol van Diana? - vontam felelősségre a király főtanácsosát hadarva.
-Úrnőm, kérem üljön le. Ígérem minden kérdésére válaszolni fogok - hangjából csengett a szomorúság. Mozdulni sem mertem, mert tudtam, hogy ha megmozdítom a lábam, akkor azonnal összeesek.
-Sosem szólítottál úrnőmnek. Perlach nagyon megijesztesz. Mondd már mi történt! - De a főtanácsos csak állt ott falfehérré vált arccal. Ekkor felbukkant az ajtóban Tony. Első pillantása a gyertyatartómra tévedt. Elismerően bólintott.
-Mostmár valamelyikőtök igazán elmondhatná, hogy mi történt-alig hallottam a saját hangomat. Nagyon félek, de tudnom kell az igazságot.
-Valaki összeesküvést szőtt a királyi család ellen- szólalt meg végre Tony.
-Valahogy behatoltak a kastélyba. Felrobbantották a báltermet és a királyi tanács termét- végre Perlach is megtalálta a hangját.
-De... A tanács termében apámék voltak, a bálteremben pedig...- elakadt a szavam. Érzem ahogy forró könycseppek gördülnek végig az arcomon.
Ez nem lehet. Most biztos csak álmodom. Elaludhattam a bálteremben. Mindjárt felébredek és egy jót nevetek ezen az egészen.
De valahol legbelül tudtam, hogy ez a valóság.
-A szüleim...? - A mondatot nem tudtam befejezni.
-Sajnálom - úgy tűnt, hogy Perlach-ot is a sírás kerülgeti.
Kiesett a kezemből a gyertyatartó. Nagyot koppant a földön.
-Mondd ki! -hallani akartam. Hallanom kellett, hogy elhiggyem!
-Szofi - nyögte Tony erőtlenül.
-Mondd ki!- erősködtem, de csak suttogás jött ki a torkomon.
Perlach mélyen a szemembe nézett, úgy folytatta- Orfemus király és Anamia királyné... halott. Ahogy Diana hercegnő és a férje is - eltört nálam a mécses. A könnyeimnek már nem lehetett gátat szabni. - Az örökösödés értelmében Ön a trónörökös, és Önt kell megkoronázni, Úrnőm! - meghajolt. Én pedig összeestem.
