A város. Már el is felejtettem, hogy milyen. Fából és világos színű kőből készült épületek sokasága terült el körülöttünk. Voltak itt lakóházak, hentes üzletek, ruha boltok, ivók, borbély szalonok, sőt luxus villák is. Ez a kerület a város szíve. Ahol végigvonultunk, az a főutca. Igazság szerint én nem is utcának, inkább térnek hívnám. Ez a simára taposott földút húsz méter szélesen terült el ezen a részén. A tekintetem ez után az emberekre tévedt. A tömeget fürkészve meg kellett állapítanom, hogy vannak itt kicsik és nagyok, fiatalok és idősek, nők és férfiak. És mindenki kiabált vagy beszélgetett. Volt aki minket éltetett, volt aki a mellette állóval társalgott. Ebben a nagy zajban a gondolataimat sem hallom, ami egy kicsit zavar. Nem baj, szerencsére csak egyszer kell túlélni. Felöltöttem a legelbűvölőbb mosolyomat és kihúztam magam a nyeregben. A szél belekapott vöröses barna hajamba. Mit nem adtam volna, ha anyám kék szemét és vörös haját öröklöm, mint Diana. De nem. Nekem ez a se színű haj és az átlagos barna szem jutott.
Fél órába telt, míg eljutottunk a templomig. A hatalmas fehér épületben tizenhárom imaterem található, minden istennek és istennőnek egy-egy. Nekünk ezeket egyesével végig kell járnunk és imádkoznunk az adott istenhez vagy istennőhöz. Az első teremben búza volt körbe rakva a fal mentén, egy asztalra sarló és kapa van letéve. Egy másik kis asztalon pedig egy kerek üvegtál található, benne egy nagy halom jó minőségű termőfölddel. Az ajtóval szemközti falon van maga a szentély. Egy falra felszerelt fapolcon egy háromágú gyertyatartó áll, mellette gyufával, felette pedig búza, rozs és árpaszálból szőtt koszorú lóg a halványsárga falon. Ez a szoba Ilmaya-é, a jó termés istennőjéé. Csak én és Diana jöttünk be a terembe, a katonák az ajtó túloldaláról vigyáznak ránk. Odaléptünk a gyertyatartóhoz. Diana két gyertyát gyújtott meg, én egyet, majd letérdeltünk a bársony szőnyegre, szemben a szentéllyel, összekulcsoltuk a kezünket, tekintetünket az ég felé emeltük, behunytuk a szemünket, és imátkozni kezdtünk. Amikor vége lett az imának, felálltunk, elfújtuk a gyertyákat, és mentünk a következő teremhez.
Utálom ezt csinálni. Természetesen hívő vagyok, de tizenhárom hosszú imát egymás után elmormolni elég untató időtöltés. Miután minden isten és istennő előtt leróttuk tiszteletünket, visszaültünk a lovainkra és elindultunk vissza a palotába. A tömeg nagy része továbbra is lelkes maradt. Örülök, hogy itt lehetek, de ez egy kicsit sok nekem így egyszerre. Bárcsak vége lenne már!
Az út visszafelé rövidebb volt, mivel a közelben lévő mellékkaput választottuk bejáratként. A vaskapu nem nyikordult, úgy tűnik, hogy a főkaput meg kéne olajozni. Elénk tárult a hatalmas kert ezen "kicsiny" része. A többi részét egy erdő különítette el, melyben a legegyszerűbbtől a legkülönfélébb fáig mindegyik megtalálható. A selyem puhaságú és élénkzöld pázsitot kavicsos út szelte keresztül-kasul, szélén minden féle színű virággal. Egy nagyobb zöld területen két fehér fátyollal fedett fából készült pavilont állítottak fel. A nagyobbik alatt álló hosszú asztalokra rengeteg ételt és italt halmoztak fel. Sült húsok, saláták, édes- és sós sütemények, gyümölcslevek, borok, puncs. Minden mi szem szájnak ingere. A kisebbik alatt fehér anyaggal borított kényelmes hintaágyak és párnák sokasága várt már ránk. Mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Végre van időm alaposabban is szemügyre venni a környéket. Lássuk csak. A falnál minden rendben, a katonák folyamatosan járőröznek a tövében. Az erdőben nincs semmi mozgás. A másik pavilon alatt a szolgálólányok serényen teszik a dolgukat. Az egyikőjük pont felénk tart, tálcáján 2 pohár hideg eperszörppel. Megfordultam a hintaágyon, hogy a kastély felől is körbe tudjak nézni. A hatalmas ajtón sok katona és szolgáló szaladgált ki és be. Semmi gyanúsat nem vettem észre rajtuk.
-Fejezd már be!- szólt rám egy szigorú hang.
-Mit is?- kérdeztem vissza.
-Ezt. Nem tudom minek kell mindent és mindenkit ilyen alaposan szemügyre venned. Ha nem látnád a kastély területén belül vagyunk, itt nem leselkedik ránk semmilyen veszély - oktatott ki Diana.
-Élj csak nyugodtan ebben a tudatban - mondtam, majd visszafordultam, hogy végre belenézhessek a szemébe. A gyilkos tekintetét vette elő. Szerencse, hogy én immunis vagyok rá.
A nővérem gyakran elfelejti, hogy hercegnőként mennyi veszély fenyegeti. Minden uralkodócsaládnak vannak ellenségei. Ráadásul nálunk még a rokonok is a halálunkat akarják. Tavaly nyáron például Camomil nénikém próbált meg eltenni láb alól. Épp íjász edzés közepén voltam, amikor megjelent Camomil néni a saját íjával, és minden előzetes figyelmeztetés vagy szó nélkül egyszerűen lelőtte az oktatómat. Erre én védekezés képpen azonnal rászegeztem az íjamat, mert feltételeztem, hogy engem is meg akar ölni. Igazam lett. Látszott rajta, hogy az nem szerepel a tervei között, hogy felveszem vele a harcot. Viszont okos nő volt, azonnal új tervet ötlött ki. Földhöz vágta fegyverét a tegezzel együtt, és sikítva szaladt a királyhoz. Azt a mesét adta elő, hogy a gyakorolni szeretett volna velem, de én hirtelen lelőttem a tanáromat, majd őt vettem célkeresztbe. A dolgot ott rontotta el, hogy a családunk minden tagjának névreszólóan gyártanak fegyvereket, így az íjvesszőkbe is bele van vésve a monogrammunk. És miért is használnám a nénikémét, ha nekem is van bőven? Másnap a nénikémet felkötötték. És sajnos nem ez volt az első, és nem is az utolsó ilyen eset.
Végre besötétedett. Nem sokkal az után, hogy helyet foglaltunk megérkezett a társaságunk többi tagja is: több nemesi családból származó kedves lány, akikkel rendszeresen találkoztunk, távoli és közeli hozzánk korban hasonló rokonok, akikbe sajnos az unokatestvéreink is beletartoznak. Krissi és Trissi ikertestvérek, hosszú, derékig érő egyenes fekete hajuk, és a lehető legsötétebb barna színű szemük van. Ők anyám bátyjának leányai. De sajnos nem az apjukra, hanem az anyjukra ütöttek, mind külsőleg, mind belsőleg. Mind a ketten arrogánsak, nagyképűek, de mindenek felett borzasztó társaság. Nem is tudom, egyáltalán minek hívtuk meg őket? Szerencsére különvonultak kettesben, és hozzánk egy szót sem szóltak egész nap. A lányokkal együtt még több katona csatlakozott a minket őrzőkhöz. Szerencsétleneknek egész nap itt kell ácsorogniuk és járkálniuk. Ezek ellenére hamar meguntam a társalgást. A szó divatról, ruhákról, cipőkről, ékszerekről, bálokról, szépítkezésről és természetesen helyes pasikról szólt. Nem mintha nem érdekeltek volna ezek a témák, csak hamar rájuk untam. Szerelmem pedig már van, úgyhogy más férfiakra gondolni se akartam. Már egy ideje a földön feküdtem néhány hatalmas párnából álló kupacon, és mutatóujjammal a fűvel játszottam. Még ez is érdekesebb volt, mint odafigyelni a beszélgetésre. Lehajtottam a fejemet a karomra és oldalra pillantottam a kastély fele. Anyám és kísérete közeledett. Gyorsan felálltam, ha meglátna a földön fekve, biztos, hogy itt kő kövön nem maradna. Amennyire tudtam rendbe szedtem magam, mire odaért hozzánk. Mindenki felpattant és pukedlizett egyet.
-Üljetek le - szólt Anamia királyné - Diana, te lépj ide hozzám.
A nővérem engedelmeskedett. Anya megfogta a két kezét, és rákezdett - Nem is tudod milyen régóta várjuk apáddal ezt a percet! - És csak mondta és mondta, én meg csak vártam, hogy vége legyen a prédikációnak. A végére mindenkinek könnyes volt a szeme, csak nekem nem. Nem is figyeltem oda a szövegre, egy madarat tanulmányoztam egy közeli rózsabokor alján.
-Most pedig megkérem mindannyiótokat, hogy menjünk be és kezdődjön a bál! - mondta anya hatalmas mosollyal.
Az est további része sem volt érdekesebb. Két táncig bírtam. Most pedig azon vagyok, hogy szert tegyek egy kis magányra. Elég messze elsétálgattam a bálteremtől, lassan ideje lenne visszamenni. A félhomályos kőfolyosók üresek voltak. Senkivel nem találkoztam. Ez fura, a kastély ezen részén még ilyen kései időpontban is szoktak lenni emberek. A lépteim visszhanját hallgattam a visszaúton, aztán... Egy hatalmas robbanást hallottam a bálterem felől. Ledermedtem. Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el.Istenek! Adjátok, hogy ne legyen semmi baj! Már indultam volna tovább, amikor hirtelen Tony fordult be a sarkon. Arcán látszott, hogy megkönnyebbült, ám azonnal aggodalom váltotta fel. Egy pillanatra sem állt meg, felém szaladt.
-Szofi, fuss!-kiáltotta.
