The Hunter (A Vadász) HUN

Fekete herceg..

Na sziasztok! Tudom, rég volt már rész. Pontosabban december óta, nem raktam ki egyet sem. És.. ennek az oka, az a továbbtanulásom. (Üdvözlet minden tanárnak, igazgatónak, akinek meséltem erről :D A szóbelimkor nagyon leégtem, de itt elbújhatok a monitor mögé..)

NA DE! Most, hogy már minden iskolában voltam felvételizni, így várhatok napokat/heteket az eredményről.. Szóval van időm (főleg, hogy ismét beteg vagyok). Remélem még valaki olvassa, és nem csak azért van, hogy új emberek előtt az izgulástól, de még Wattpad-en is leégjek. :D

„Mindnyájan szembesülni fogunk a vétkeinkkel egy nap, és azoknak inkább a súlya számít, mintsem a mennyisége."

Az utolsó mondat, amire tudtam gondolni, miközben hátra hagytam addigi éltem. Nem néztem előre, csak mentem a szürke homályba. Előre, ahol már egyszer jártam, s visszatérek. Nem törődtem kit sértek meg, kinek okozok fájdalmat, veszteséget. Beletörődtem az elítélésembe, és hagytam magam. Nem tudtam kitalálni a következő lépésem. Túl gyorsan történt. Az egészben pedig az a legszörnyűbb, hogy nem is találhatok már vissza. Akik egy kicsit is szerettek, végignézték, ahogy gyengén, összetörten hullok darabokra. De még akkor sem adtam fel.

Visszatérve a történethez.

Bementem az irodámba, ahol már Arthur várt.

- Mi olyan fontos, Arthur? - kérdeztem beérve a szobába.

- Lehet nem ez a legmegfelelőbb hely, de meg kell értened, hogy sürgősen beszélnem kellett veled. –kezdte mondandóját.

- Mi lenne az? Most már igazán elmondhatnád.

- Egyesek szerint, te fizetettél le valakit, hogy megmérgezd az apád. - mondta ki végül.

- Ez nevetséges. –mosolyogtam el a hazugságon. –Már miért is tennék ilyet?

- Azt hiszik azért, mert kiabáltál vele, mikor ő lebetegedett. –suttogta.

- Agresszívnak és kegyetlennek gondolnak? Nem kevernek véletlenül össze a bátyámmal? Mivel lettem előrébb azzal, hogy meghalt az apám? Már az emberek is megbolondultak? Kitalálnak mindenféle hazugságot csak azért, hogy híre menjen és legyen miről pletykálni. –idegeskedtem.

- Ne aggódj! Majd megnyugodnak, és minden olyan lesz, mint azelőtt! –mondta Arthur. Hittem neki. Bíztam abban, amit mondott.

Majd kintről hallottunk kiabálásokat és dörömbölést. Következő pillanatban már az ajtót ütötték, és követelték, hogy jöjjek ki magamtól, vagy ők visznek ki. Mikor zártam be az ajtót? Vagy Arthur volt? Számított erre?

Elfordítottam a kulcsot, lenyomtam a kilincset, és kiléptem az ajtón. Hagytam magam lefogni és megkötöztek, majd megjött a bátyám és magyarázatott adott, hogy mégis mi történik itt.

- Rég találkoztunk, James.. Látom, van egy kislányod!- tartotta a kezében Catherint.

- Őt hagyd békén! –kiabáltam.

- Nem terveztem bántani az unokahúgom. Ennyire kegyetlennek tartasz? –mosolygott. –Hol is van Thomas? És Arthur? Az én drága segítőm! Mindent tökéletesen megcsinált, amit mondtam neki!

- Hogy..? Arthur? Nem lehet!- ordítoztam. Elárult? Nem vall rá! Eddig mindenben mellettem állt! Akkor miért?

- Sajnálom James!- jött ki az irodából.

- Elárultál! Hogy tehetted? Normális vagy? Miért nem mondtad el?!

- Hiányzott már az a kétségbeesett, törékeny, kis félős arcod, mikor valami rossz történik veled. –szólt közbe a bátyám.

- Te tetted? Miért mérgezted meg a saját apád? Ő mit ártott neked?- kérdeztem.

- Melletted állt mindig. Ha elsőnek téged intézlek el, ő még öregen, haldokolva is trónon lenne, csak ne én uralkodjak. Ellenem volt. Vesznie kellett, hogy sikerüljön a tervem. Most pedig te következel. És nem én öltem meg. Én csak azért jöttem, mert a drága öcsém rejtélyes módon távozott az országból, amiért meggyanúsították azzal, hogy megölte az apját. Valakinek át kell vegye a helyed, amíg te nem vagy itt. –mosolygott. –Vigyétek a szemem elől! Dobjátok ki az országomból! Gyerünk!

- Nem teheted! Engedjetek el vadbarmok!- ellenkeztem.

Le fogták a kezem, a fejemre egy fekete zsákot húztak, ahogy az akasztófáravalóknak tették. Így kísértek végig az egész városon. Az én népem előtt, akik oly sok éven át mellettem, most pedig ellenem vannak. Az asszonyok szájából hallani lehet, amint azt suttogják, hogy fekete herceg. Sosem voltam az.

Miközben mentek mellettem többször is megvertek, azok, akik egykor nekem szolgáltak. Nem hiszi el senki, amivel próbálnám védeni magam. A bátyámnak a hazug szavát, pedig isszák, mint elkeseredett munkásember a bort. Abban megbíznak, ki egy nap hátba szúrja őket, és pont azt taszítják el, aki egy segítő kezet nyújt. Ilyen a világ. Ha kedves vagy és segítőkész, akkor a porba löknek, de ha kiválóan hazudsz és van szíved látni a sok szenvedőt, akkor vagy valaki. Ha tiporsz, elérsz valamit, de ha nem, úgy éled túl, ahogy csak tudod. Rengeteg féleképpen tudnám még elmondani, hogyan is lehetsz valaki ezen a földön.. De arról senki sem beszélt, hogy mi is ennek a következménye. Mert egyszer fordul a kocka, és mind, akik csak ártani tudtak, visszakapják. Türelmesnek kell lenni.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal a fejembe siettem minél előbb elmenekülni az őröktől, miután át rugdostak egy másik országba, ahol nem hallottak még a híremről.

Egy mezőn voltam. Tele kamillával, pipaccsal, vérfűvel, pitypanggal, repcével és még sorolhatnám.(de annyira nem vagyok jártas a virágok terén. Ezeket bárki felismeri.) Dombok a messzeségben. Rengeteg fa, melyek megtisztítják a levegőt. Olyan nyugodt volt az egész. Pont felettem sütött a nap, így nem volt nehéz kitalálni, hogy dél környékén járhat az idő. Édesapámtól megtanultam: „Hogyha nem tudod merre jársz, mindig balra menj! Jobbra az ismert út talál, megjárt kövekkel. Ha balra lépsz, attól még fordulhatnak jobbra a dolgok!". Így elindultam arra az irányba.

Elsőnek egy erdőt pillantottam meg utam során, majd kiérve belőle, egy kisebb falucskába sodortak a gondolatok, amik e kalandon merültek fel bennem. De ez már legyen a következő rész titka, mi is fog itt történni!