Bolondulásig

6. fejezet

Ma csak 10-re kellett bemennem órára, ami szerencse volt, mert este dolgozni megyek és így tudtam egy kicsit tovább aludni. Túlzásba is vittem a reggeli pihenést , ezért késében voltam az egyetemről. Én, Emma Brien, aki maga volt a pontosság. Sokkal jobban vallott ez a viselkedés Rachel-re. Sosem érdekelte, kit várat meg, vagy honnan késik el, addig amíg ő nem készült el teljesen, nem indult el sehova. Ezzel én nem így voltam. Magamra kapkodtam az első ruhát, amit a szekrényben találtam, ha összeillet ha nem. Fogat mostam, egy kis szempillaspirál, felkötöttem a hajam és már indultam is. Igaz, hogy már lassan 10 óra, de jól esett volna egy kávé, de tudtam, hogy ezt most nélkülöznöm kell. 

Szociológia. Érdekesnek hangzott, de ez az első óránk, így még semmit nem tudtam róla. Volt még 5 percem, mire beértem és hátul leültem az egyik sorban. Kipakoltam a füzetem, majd a tanár is ráérősen megérkezett. Egy nő volt, akinek a nevét nem tudtam megjegyezni, de az elsőre is feltűnt, hogy nem egy hétköznapi ember. Balerinacipőt viselt citromsárga nadrággal, felette egy lila trikót, amire egy zöld pulóvert húzott. Haja apró loknikban hullott a vállára, amibe egy szemüveg volt tűzve. Azt kell mondanom, elég érdekesen nézett ki, de ez őt cseppet sem zavarta. Sőt, szerintem ő így érezte jól magát. 

Lassan 15 perce tartott az óra, amikor nyílt az ajtó és jött valaki. Nem érdekelt egészen addig, amíg ez a valaki be nem vágódott mellém. Szó szerint. A füzetemben egy hosszú vonal lett, ahogy meglökte a vállam és megcsúszott a tollam. Már épp leakartam szedni az idegen fejét, amikor megéreztem azt a bizonyos citrusos illatot és bele nem néztem abba a mély, barna szempárba. 

Alig tudtam rendesen levegőt venni, ahogy hatalmas mosollyal az arcán nézett rám. Miért kellett ilyen jól kinéznie? És nekem miért kellett ilyen hülyén viselkednem a társaságában? Sötétbarna haja elől még mindig a szemébe lógott és enyhén kócos volt, ami miatt úgy nézett ki, mintha  most kelt volna ki az ágyból, de a jobb fajtából. Nem úgy mint az én hajam. A borosta már kezdett jól kirajzolódni az arcán, amit legszívesebben végigsimítottam volna, hogy érezzem, hogy karcolja a bőröm. Máshol is szívesen karcolhatna vele... Erre a gondolatra egyből elpirultam. Mégis hogy juthat ilyen az eszembe? Természetesen ez a reakcióm se kerülte el a figyelmét. 

- Szia Piroska. Nem is tudtam, hogy együtt járunk valamilyen órára. Máris jobban érdekel, és talán még elkésni se fogok. - Csak bólintani tudtam, ami neki nem volt elég és folytatta a monológját. Úgy tűnt, nem igazán érdekli az óra. - Mit tervezel csütörtök estére? 

Ránéztem és figyeltem a reakcióit, hogy komolyan gondolta-e. Terveztem valamit akkor? Dolgoznom, azt hiszem, pont nem kellett. Még mindig kérdő tekintettel bámult, így kinyögtem, ami elsőnek eszembe jutott. 

- Úgy tudom még, hogy nem. Miért? 

- Lesz az albérletünkben egy kicsi buli, eljöhetnétek Rachel-lel. Nem lakok messze, de természetesen elmegyek és haza is hozlak titeket. 

- Arra nem lesz szükség, és amúgy sem szeretnék egy olyan kocsiba beülni, ahol a sofőr már ivott. - Mosolyogtam rá óvatosan, azonban az ő arca elkomorodott. 

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy veszélyeztetném az életed? - Nézett mélyen a szemembe, én pedig egyből megbántam, amit mondtam. - Nem szokásom berúgni és ez most sem lesz másképp. 

- Ne haragudj, nem úgy értettem. Csak nem akartam, hogy miattunk ne érezd jól magad. 

Próbáltam menteni a menthetőt, de ő csak bólintott és előrefordult. Többet nem is szólt hozzám, csak firkált a füzetébe vagy csak a tanárnőt bámulta. Gratulálok magamnak, megint elszúrtam amit ellehetett. Szörnyen éreztem magam, ahogy láttam a komoly, már-már szomorú tekintetét. Nagyon el volt merülve a gondolataiban és nem tudtam merre jár, ezért nem is akartam megzavarni.