VADNYUGAT | (✅)

8. Fejezet - A farkas és a róka

Scott a földön feküdt, egy kupac, sietve szétterített szalmán. A délelőtt folyamán az állapota rohamosan rosszabbodott. A hátán lévő sebek sajogtak és akárhányszor megmozdult, úgy érezte, mintha valaki tüzet rakott volna rajta. A válláról nem is beszélve.

Nagyjából negyed órával az ostoros nyugati látogatása után a seb gennyezni kezdett és Scott elkezdett belázasodni. Először nem volt biztos benne, de miután egyszer csak elvágódott a kövön... Szóval eléggé a végét járta.

Jeremy és a többiek összehordtak neki egy kupac szalmát és ráfektették. Amennyire a körülmények engedték, el is látták – ami azt jelentette, hogy egy vizes, és viszonylag ’tiszta’ anyaggal letörölték a vért és a genny nagy részét. És azóta a százados meg se mozdult. Csak feküdt a hasán és alig észrevehetően lélegzett.

De ez nem jelentette azt, hogy nem gondolkozott. Igaz, hogy a láz miatt néha lebegő gyertyákat meg még ennél ezerszer furcsább dolgokat kezdett látni, de a háromfejű, szárnyas lovak mellett voltak értelmes gondolatai is.

Úgy érezte, hogy szomorúnak, elkeseredettnek kellene lennie. Elvégre is, haldoklik, vagy mi... Ilyenkor az embereknek nem kellene elbúcsúzni a szeretteiktől, meg megbánni a bűneiket? Csak keseregni, meg néha-néha elmosolyodni egy-egy szép emléken?

Ám Scott semmit sem érzett. Illetve... semmi bánatot. Volt valami, amit nem tudott még a fejében sem leírni. Apátia talán? A végső beletörődés? Lehet. De lehet, hogy ez is csak egy újabb dolog, amiben más volt.

Nos, végül is... legalább a társaim – a barátaim - mellett vagyok. És vannak, akiknek ez sem adatik meg. - gondolta.

Nemsokára egyre nehezebbnek kezdte érezni a szemhélyait. Az álom lassan elöntötte a tudatát. Az eddig kapkodó légzése nemsokára egyenletessé szelídült. Sóhajtott egyet, és lassan teljesen elaludt. 

---

Vincent mélyet lélegzett az ebéd illatából, majd egy herceg elegánsságát megkérdőjelező nyújtózással felállt. Pont úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Ám a látszat ne tévessze meg a kívülálló szemeket. Vincent ugyan elsőre békés és gyermeteg volt, ám a legfelső réteg alatt egy teljesen más ember lapult.

Neki, mint hercegnek, alapból voltak titkai, amiket ’véletlenül’ tudott pár ember. Mondjuk a hadvezére Mike, pár százados, meg néhány, viszonylag magas rangú palotai ember. De volt valami, pontosabban valamik, amikről csak ő tudott. Két dolog, amik ha kiderülnének, a népszerűsége alaposan megtépázódna. És éppen ezért nem fog kiderülni egyik sem.

Vincent arcán elégedettség suhant át, ahogy végigmérte a körülötte sürgő-forgó embereket. Hiába volt bármilyen gondjuk, vagy dolguk, vagy örömük, vagy kapcsolataik, itt mindenki alatta állt. És ő imádta ezt.

„Mike!”-kiáltotta el magát, majd a hadvezért keresve körbefordult. „Valaki kerítse elő Mike-ot!”

„Uram... a hadvezért a kertben láttam körülbelül negyed órája. Lehet, hogy most is ott van.”

Vincent az egyik konyhai segéd felé kapta a tekintetét, akinek szemeiben azonnal félelem csillant, ahogy az ő szürkés, szinte fehér szemeivel nézett farkasszemet. Kezében egy tálat tartott, rajta az ebéd egy részével, amit valaki meghagyott. Épp készült volna levinni a két szinttel lejjebb lévő konyhába, mikor meghallotta a herceget.

„Nos, akkor azt hiszem ideje megkeresnem. Kihagyta az ebédet és amúgy is találkozóm van vele.” - gondolkozott hangosan Vincent. Mikor elment a csupa csont és bőr segéd mellett, felemelte a kezét és megveregette a vállát, mire az úgy rezzent össze, mintha valami hideg pengével bökték volna meg.