A kastély folyosóit szolgák járták, eloltogatva a falakon a fáklyákat és gyertyákat. Az ebédlőből már csak egy kis csoport beszédjének, hangos nevetésének a hangja visszhangzott felfele. Az idő este tíz körül járhatott.
Kint, a kastély kertjében a növények már felkészültek a télre. A karókon, az ágyásokban, a lugasok fa állványain már csak a kopasz, levéltelen szárak kapaszkodtak. Ugyan itt-ott feltűnt egy-egy örökzöld bokor vagy fa, de a sötétben nem számítottak a színek. A nemes csizmája alatt ropogott a kavicsos ösvény, ahogy felemelt fejjel, mélyen a gondolataiba merülve bóklászott, élvezve a viszonylagos, újonnan kapott szabadságát.
A tó, ami előtt megtorpant, gyönyörű volt. A víztükör széle már megfagyott a fagypont közeli hőmérsékleten, de a mélyebb részeken a víz még békésen hullámzott. A hold fényében fürdő hullámok halk csobbanással adták meg magukat a part jegének. Nem sokkal az ösvény végétől volt egy nádas. Tavasszal és nyár végén biztosan a békák kuruttyolása tölti meg a környéket.-gondolta Scott. Mélyet szippantva a frissítő, hideg levegőből, lelépve a kavicsos ösvényről a nádas felé vette az irányt.
Félrehajtva pár növényt nagy meglepetés várta. Egy csónak...!
Az elegáns, csiszolt fájú dolog még nem volt belefagyva a vízbe. Az orránál fogva egy, Scott lábától nem sokkal messzebb levert cölöphöz volt kikötve. Az evezők a padok alá becsúsztatva ringatóztak a csónakkal együtt, minden hullámlökés után egy halk döbbenéssel a fa falnak verődve.
Minden olyan békés volt. A tücskök már nem ciripeltek, de az esti némaságnak is megvolt a maga hangulata, az apró muzsikusok hegedűszója nélkül is. Ha Scott nem látta volna a saját szemével, és nem tapasztalta volna a saját bőrén, el nem hitte volna, hogy egy háború kellős közepén vannak.
Kicsit ironikus, hogy pont ő az, aki elárulta a hazáját. Mindig is ő volt a jófiú, a példamutató, aki mindig a szabályok szerint játszott. És lám csak, a túlélésért mikre nem volt képes...
„Scott?”
A hirtelen hang mögüle jött. Megfordulva csak egy férfi körvonalait tudta kivenni, de nem volt szükség a félelemre. A hangja alapján azonnal felismerte az illetőt.
Vincent kilépett a közeli fenyőfák által vetett árnyékból, pár lépésre megállva Scott-tól.
„Huh... te vagy az. Egy pillanatra megijedtem.” – mondta az alacsonyabb férfi, halványan elmosolyodva.
A herceg bólintott, majd ráérősen végigmérte. Az új, félpáncélos ruhájában a keleti teljesen máshogy festett. Valahogy mintha mindig is nemes lett volna.
„Igen. A kincstárnok és a többiek egy kicsit több bort ittak ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy kijöjjek. Tudod, nem mindenkinek tetszik az új rangod...” – mosolyodott el Vincent, és lassú lépésekkel még közelebb ment a főtanácsoshoz.
Scott nem merte felemelni a fejét. Vincent alig tizenöt centire állt tőle, de már így is sikerült azt a bizonyos hatást elérnie, ami valami ördögi módon arra késztette őt, hogy lépjen közelebb és ölelje át az uralkodót. Mondani sem kell, hogy Scott-nak muszáj volt leküzdenie ezt az ingert. Az ajkába harapva a herceg mellényére szegezte a tekintetét, alaposan megvizsgálva minden egyes részletet. Az apró szegecseket, a bőrbe nyomott mintát, a...
„Min gondolkozol?” – kérdezte Vincent, Scott lehajtott arcát vizsgálva.
„H-hogy én?” – kapta fel a fejét Scott – „Se-semmin...”
„Ugyan már. Az arcodra van írva.” – Vincent tenyere meglepően meleg volt, ahogy Scott arcárhoz ért. Scott először el akarta húzni az arcát, de aztán csak sóhajtott egyet, és enyhén oldalra döntve a fejét hagyta, hogy teljesen a herceg tenyerébe simuljon. Félig lehunyt szemmel sóhajtott egyet.
STAI LEGGENDO
VADNYUGAT | (✅)
Fanfiction[W projekt I. rész] Scott, a Keleti Királyság századosa élete egyik legnagyobb csatáját készül megvívni - és nem csak a Nyugati Nagyhercegség rejtélyes hadai, hanem az akkori társadalmi nézetek, politikai irányzatok és sötét érdekek ellen is. De vaj...
