Az elátkozott varázsló tanonca

3. fejezet

- Jó reggelt! – köszöntem Horo- nak, mikor beléptem az étkező ajtaján. A hosszú asztalnál két személyre terített tegnap fogadott tanítványom.

A fiún egy térdig érő nadrág volt, lakkcipő és fehér ing, hozzá egy selymes anyagú köpeny, nyakában masnival. Egész aranyosnak tűnt, olyan volt, mint egy igazi kisfiú. Szája mosolyra húzódott, mikor meglátott.

- Szép reggelt, Lenich! – rikkantotta.

- Egy „Mester" megszólítást nem kaphatnék? – néztem rá, majd kacsintottam, látva meglepett arcát. – Csak vicceltem- tettem hozzá.

Leültünk és reggelihez láttunk. Rengeteg előnye van annak, ha az ember egy varázsló. Nem kell főznie, csak ki kell mondania a megfelelő varázsigét és már előtte is terem a minden finomsággal megrakott tányér, jelen esetben egy adag mogyorókrémes palacsinta, enyhén porcukorral meghintve.

A mai reggelit még én készítettem, hiszen meg akartam mutatni Horo- nak, hogy mire vagyok képes. Nagy meglepetésemre ő meg egyszerűen csettintett egyet és egy egész tálca aprósütemény repült az asztalra, hozzá teás kancsóval, melyben a forró, illatos tea gőzölgött. A teás kancsóhoz egy- egy csésze párosult. Kész volt a tökéletes reggeli.

- Már ma elkezdjük a tanításod – mondtam két falat között. – Azt szeretném, ha a Mágustanács elégedett lenne a munkámmal- sóhajtottam fel.

- Biztos lehetsz benne, hogy elégedettek lesznek veled. Ezért jelentkeztem én a feladatra – nézett mélyen a szemembe.

- Találkoztunk már régebben? – csodálkoztam el. – Megsajnáltál és ezért jelentkeztél, hogy a tanoncom legyél?

- Talán ismerjük már egymást régebbről, talán nem – bújt ki a válaszadás alól, de éreztem, hogy igenis találkoztunk már. Nem is egyszer.

Szinte biztos voltam benne, hogy egy nagy mágus ez a fiú, aki velem szemben ült és azt is tudtam, hogy barátok lehettünk, vagy ha barátok nem is voltunk, közel álltunk egymáshoz. Különben nem harcolt volna az álmaimért. Különben nem sietett volna a segítségemre.

- Gyere - húztam fel a székéből és megragadva a kezét, magam után vonszoltam a több méter magasban húzódó teraszra, ahonnan gyönyörű volt a kilátás.

- Ez csodaszép- suttogta.

Az előző nap ezt direkt kihagytam, amikor körbevezettem a kastélyomban.

- Nagyon szeretek ide kiülni – mondtam. – Innen minden olyan szép.

- Valóban – bólintott egyet, miközben láttam, hogy szemében a boldogság fénye világít. Eszembe jutott, hogy milyen volt, mikor tegnap a karjaim között sírt. Olyan jó érzés volt boldognak látni őt.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam egyik kezét és megfogtam, majd másik kezemet a derekára tettem és lassú lépésekkel elkezdtem táncolni.

- Fatemi sapere melodia! – kiáltottam, mire lágy muzsika szólalt meg körölöttünk, amire apró lépésekkel keringőzni kezdtünk.

- Tudod, az elmúlt 170 évben nem voltam teljesen tétlen. Találtam olasz varázsszavakat. Talán ez az egyetlen tudásom, amit átadhatok neked- súgtam a fülébe, miközben lágyan ringatóztunk a dallamra a tükörsima padlókövezeten.

Nem tudom, meddig is voltunk ott, de megváltás volt a lelkemnek. Igazi, emberi érzelmeket éreztem és anélkül éreztem egy másik ember melegét, hogy az ágyamba vittem volna.

Egy kissé féltem az elején, hogy mi fog történni, ha megint az fog bekövetkezni, mint előző éjjel, mikor szorosan öleltem Horo-t, de végül megnyugodtam és átadtam magam a zenének.