Az elátkozott varázsló tanonca

4. fejezet

Arra ébredtem, hogy a nap tüzes fénye a szemembe süt. Elfordultam a másik irányba, hogy az ablakon át betűző fény ne vakítson meg. A másik oldalamon, a puha ágyamban, közvetlenül mellettem Horo- t pillantottam meg.

Eszembe jutott a tegnap éjszaka, mikor ez a fiú, aki egy karnyújtásnyira volt tőlem, megölt egy kezdő mágust. Ha valóban az a varázsló volt a Mágustanács küldötte, akkor Horo- t nem küldhette a Helytartótanács. Azaz, azzal, hogy Horo- t tanítom, kijátsszuk a vezetőséget. És ez nem helyes. De őszintén, miután nem engedték, hogy varázsmester lehessek, miért kéne érdekelnie, hogy igazat mondjak nekik? Miért nekem kellene tiszta lapokkal játszanom?

Nem volt lelkiismeret furdalásom, inkább valami más okozott nekem kellemetlenségeket. Ez pedig nem más volt, mint hogy a tegnapi nap Horo felvette igazi alakját. Sokkal magasabb volt nálam, és erőteljesebbnek is tűnt. Ez pedig megijesztett.

- Jó reggelt! - köszönt nekem, miközben lágyan végigsimított az arcomon.

Hangja most is kisfiúsan csengett, én mégis összerezzentem. Beugrott a kép, ahogy felém futott, majd rám vetette magát.

- Félsz tőlem? - nézett rám elkerekedett szemekkel. Észrevette félre nem érthető reakciómat.

- Nem - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Nem csodálom. Most először láttad az igazi alakomat. Régebben is mindig kisfiúként jelentem meg előtted.

- Tehát tényleg ismerjük egymást - horkantottam fel, majd felnéztem rá. - Igazad van, megrémisztettél.

- Majd megszokod, hallatszott a felelet.

A következő pillanatban már felém is hajolt, majd fölém kerekedett és a kezeimet lefogta.

- Félsz? - kérdezte.

- Nem - feleltem. Egy kisfiútól nem tudok megijedni.

Amint kimondtam a „nem" szócskát, átvette tegnapi, félelmetes alakját. Annyira nem volt ijesztő, hisz még így is gyönyörű külseje volt Horo- nak. Csak eszembe jutott a tegnapi sötét erdő, ahogy árnyként futott utánam. Ez volt az inkább, ami megrémisztett.

- És most?

- Félek - csuklott el a hangom.

- Az jó - mondta. - Akkor legalább a mesterem maradsz.

Azt hittem, hogy most már lekászálódik rólam, de nem. Csak még közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogott.

- Még mindig nem tudod, hogy honnan ismersz?

Nem tudtam. Senkire nem hasonlított a személyisége alapján. Meg hát az a sok nő teljesen elfelejtette velem régebbi, baráti kapcsolataimat a mágusokkal. Azokkal a varázslókkal és tanoncokkal, akiket még a mesterem, Michael Lehren ismertetett meg velem. És egyikre sem hasonlított Horo a saját, valódi alakjával.

Talán mégis meg kellett volna házasodnom. Bár ahhoz lányokkal is kellett volna találkoznom, a mesterem pedig annak idején nem igen mutatott be lányokat. Mondjuk, nem mintha őt hibáztatnám, egyszerűen csak nem akartam megházasodni. Varázsmester akartam lenni, méghozzá minél hamarabb. És a törvényt, amely a legfontosabb volt, el akartam töröltetni.

- Most csalódtam benned - nézett rám gyönyörű, szürke szemeivel.

- Sajnálom- feleltem.

- Nem kell - elfordította a fejét. - A lelkemet ismerd ki, és megtudod, ki vagyok valójában. Ne akarj a külsőm alapján megítélni.

Visszafordult, majd még közelebb hajolt arcomhoz és a számhoz. Éreztük egymás leheletét.

- Szeress és felismersz - mondta, mire én meg akartam kérdezni, hogy ezt hogy értette. Netán ő volt az én titkos hódolóm, aki sosem mutatkozott? Nem is tudtam, hogy volt nekem ilyenem is.