Összemosott sorsok

Zwei

ADELINA GEIGER

Baszki.

Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amint majdnem szétrobbanó fejjel ülőhelyzetbe tornásztam magamat az ágyon, tekintetemet pedig körbevezettem a szobában. Megnyugvással töltött el a tény, miszerint ez Lotti háza, és nem valami random pasi lakásában kellett felébrednem. Persze ez nem enyhítette a másnapossággal járó kegyetlen fejfájást, émelygést és fáradtságot, de mégis jobb volt, mint azon gondolkozni, lesz–e gyerekem egy ismeretlen sráctól.

Tíz percembe telt annyi lélekerőt összegyűjteni, hogy képes legyek kiszállni az ágyból. A piros ruhám gyűrött volt és kicsit piaszagú is, ezt egy szemforgatással nyugtáztam, de igazából ez volt a legkisebb gondom. Az arcomhoz érve megéreztem a tusomat, aminek a szemem fölött lett volna a helye, ennek ellenére szerintem szépen feketéllhettek az almácskáim. Az már nem is érdekelt, hogy a vörös rúzsom a számon van–e még, inkább hagytam a fenébe az egészet, és elindultam a barátnőm szobája felé, hogy megnézzem, mi van vele.

Lassú léptekkel közeledtem az ajtó felé, óvatosan nyitottam be, ám Lottit nem találtam se az ágyában, se máshol. Mérgelődve indultam el a nappali irányába, és amint elég közel kerültem, meghallottam egy kis neszt a konyhából.

– Lotti! – kiáltottam el magamat, tekintetemmel a lányt keresve. A kiáltásomra a kávéfőző hangja volt a válasz: biztosra vettem, hogy ott lesz a konyhában.

– Na, felébredtél? – Lotti mosolyogva nézett rám, velem ellentétben teljesen készen: szürke mackónadrág, fehér póló, a haja egy laza copfban volt, a sminkének maradványait teljesen eltávolította. Utáltam, amiért másnaposan is jól nézett ki. Bezzeg én. Egy élet se lenne elég arra, hogy ilyenkor emberi külsőt varázsoljak magamnak.

– Mint látod – dünnyögtem kissé fáradtan. Kelletlenül ültem le az étkezőasztalhoz, a homlokomat nekitámasztottam az üvegnek, és felnyögtem fájdalmamban. Ennyire még sosem fájt a fejem.

– Mindjárt kész a kávé, gyógyszert is vettem elő. – Lotti hangja kedves volt, érezhető volt, hogy mosolyog. Én rögtön megörültem annak, hogy ilyen figyelmes barátnőm van, és megjegyeztem magamban, hogy minden bizonnyal ő a legjobb a világon.

– Életmentő vagy – szuszogtam fájdalmasan, egy pillanatra oldalra fordítva a fejemet. A lány csak nevetett, majd megpaskolta az arcomat, és letett elém egy bögrét meg két bogyót. Felnéztem rá, majd sóhajtottam egyet. – Köszi.

– Ugyan – vonta meg a vállát, majd lehuppant a mellettem lévő székre. Tekintete szórakozottan csillogott, állát megtámasztotta a kezében, és figyelte, ahogy beveszem a gyógyszereket. – Látod, mondtam én neked tegnap, hogy azt a whiskyt nem kellett volna meginnod.

Nevetést tettettem, és rosszallón néztem rá, de persze ezzel nem értem el semmit, csak azt, hogy elnevette magát.

– Finom volt, oké? – Durcásan felhúztam az orromat, és úgy tettem, mint aki vérig van sértve. Lotti persze csak kuncogott rajtam.

– A srác is ezt mondta, akivel smároltál. – Elkerekedtek a szemeim, és hitetlenül néztem Lottira. A lány nem úgy nézett ki, mint aki hülyéskedik, arca komoly volt, hangjából is ez tükröződött. Kezdtem egyre jobban süllyedni, közben abban reménykedtem, hogy kiderül, mindez csak álom.

– Ne már! – kiáltottam fel kelletlenül, majd az asztalra csaptam a fejem. – Legalább helyes volt?

Lotti nevetett. Alapjáraton imádtam, hogy ennyire pozitív és boldog, de ilyenkor az őrületbe tudott kergetni ezzel a mentalitással.