Összemosott sorsok

Eins

ADELINA GEIGER

Sóhajtva nyomtam le a kilincset, majd egy egyszerű mozdulattal belöktem az ajtót. Megszokott, rutinos mozdulatokkal rúgtam le magamról a cipőimet, ezzel egyidejűleg az akasztóra helyeztem a kabátomat, majd mielőtt elkiáltottam volna magamat, még megigazítottam a hajamat a tükörbe nézve.

– Anyu, apu, én vagyok! – Levágódtam a barna kanapéra, lábaimat pedig feltettem az üvegasztalra.

– Adelina, azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük! – jajveszékelt anya, és rosszallón vezette végig rajtam a tekintetét, mielőtt helyet foglalt volna mellettem. Nevetve vettem le az asztalról majd húztam magam alá a lábaimat, így végül törökülésben ültem a heverőn. Anya persze ezt sem díjazta túlságosan: a szemét forgatta, de végül nem szólt semmit.

– Apa? – vontam fel a szemöldökömet. Szinte válaszként dugta ki apám a fejét a konyhából, majd vigyorogva felém tartotta a kezét, pacsi reményében. Kacarászva csaptam bele, és hagytam, hogy puszit nyomjon a fejem tetejére.

– És Geiger jön, ügyesen kikerüli a kanapét, mekkora helyzet, és leül! Sikerült elhappolnia a helyet... ki elől is? – Apa szokásos műsorszámán anya jót mosolygott, én viszont csak a szememet forgattam. Apu sajnos hajlamos rendes szituációkhoz is indokolatlan kommentárokat fűzni, amit mindenki élvez, engem kivéve. Persze imádom apát, és büszke vagyok rá, amiért ennyit elért, csak azt utálom, hogy focimeccseket dumál végig, és nem mondjuk, egy rádióban osztja a hülyeségeit. Ezeket a köröket persze már rég lefutottuk: én mindig kérdőre vontam, hogy mégis miért lett kommentátor, ő pedig többszázadik alkalommal is ugyanazt mondta; mert a focista karrierje befuccsolt a rossz térde miatt.

– Na, hogy van az egyetlen lányom? – borzolta össze a hajamat, másik kezével pedig a távirányító felé nyúlt. Unottan sóhajtottam és az ujjaimmal kezdtem el kifésülni az összegubancolódott tincseimet. 

– Remekül volt – kezdtem, majd durcásan apa felé fordultam, és vádaskodó arckifejezéssel folytattam –, amíg nem tetted tönkre a haját!

– Sárgalap a reklamálásért, még egy, és kiállítás. – Apa nem hagyta ki ezt a ziccert sem, gúnyosan rám kacsintott, majd még azelőtt felpattant, hogy én belebokszolhattam volna a vállába. Igyekeztem nagyon morcosan nézni rá, de a szám megremegett, és alig bírtam visszafojtani a mosolyomat.

– Anya, szólj már neki! – fordultam hitetlenül anyám felé, aki védekezőn maga elé emelte a kezeit, majd közölte, hogy neki fontos dolga akadt a konyhában.

Apa persze még azelőtt véget vetett az egésznek, mielőtt elkezdődhetett volna. Negyvenhárom éves létére még fiatalos volt és fitt, de a kergetőzésből már kinőtt. Pedig mikor még csak tizenéves voltam, beletartozott a napirendünkbe a szaladgálás és a verekedés. Ami persze kimerült annyiban, hogy én nevetve püföltem apa mellkasát, ő pedig úgy tett, mint aki a halálán van. Ez az egy pozitívuma van annak, hogy ha az apád kommentátor: vevő minden hülyeségre, és tuti minden helyzetre ki tud találni valami hihetetlenül jó poént.

Sokszor elgondolkoztam azon, mégis hogyan találtak egymásra anyával. Természetesen nem a megismerkedés részén, mert azt a sztorit legalább ezerszer hallottam, és elsőre is unalmas volt. Inkább azt nem értettem, hogy két ennyire különböző személyiség mi közöset talált egymásban. Apa ugyanis egy temperamentumos, mindig pörgős, magabiztos és nagyszájú ember volt, aki utált komoly lenni, anya viszont a szöges ellentéte ennek: komoly, megfontolt, a szavait pedig minden esetben megválogatja. Kétségem sem volt afelől, hogy jól kijönnek–e egymással, hiszen életükben mindössze egyszer veszekedtek – legalábbis úgy, hogy azt én is hallottam –, és az sem tartott tovább tíz percnél. Mégis, sokszor kissé meglepő volt, hogy kettejük teljesen ellentétes személyisége egy ilyen kerek egészet alkot. Csodáltam is a szüleim kapcsolatát, egyfajta példaként lebegett a szemem előtt, és valahol a szívem mélyén én is egy ilyesmi kapcsolatra vágytam: kiegyensúlyozott, még akkor is, ha a párom nem egészen hasonlít rám.