Loki halovány árnyéknak tűnik a harcosok gyűrűjében. Mozdulatlan, néma sziluettként figyeli viaskodó testvérét, s várja a megfelelő pillanatot. Zöld palástja körbetekeredik a testén, a hópelyhek másodpercek alatt beolvadnak fekete tincseibe, miközben visszaszámlál. Kicsit még élvezni akarja a körülötte forrongó káoszt. Magába szívja a pusztulás édeskés ízét, amitől még a libabőr is végigfut sápadt bőrén. Vékony ajkain elégedett mosoly játszik, zöld szemeiben rég nem látott boldogság tükröződik, mikor végignéz a többieken, majd ismét a szőke istenségre pillant.
Jötünheim embertelen időjárása kezd megszokottá válni. A szűnni nem akaró szél tölcsérként kavarodik körülöttük, a hóeséstől alig lehet néhány méternél messzebb látni. A homályból csak az óriások magas alakja és a harcosok fürge mozdulata rajzolódik ki. A hazugságok istene is csak azért tudja, melyikük Thor, mert érzi. Kitudja, talán akkor is érezné testvére hollétét, ha hét világ választaná el őket. És mind a hét világot a semmivel tenné egyenlővé. És végül a testvérét is megölné. Egy pillanatra el is játszik a gondolattal. Összegyűjthetné Thor villámait, mindent elpusztíthatna néhány jól irányzott mágiával. Hősként térhetne haza. Azt mondhatná Odinnak, hogy ő mindent megtett, de nem tudta megmenteni a többieket. Asgard ünnepelné a gyászoló harcost. Mindenek Atyja büszke lenne rá, ő lenne a trónörökös. A halott Thor sem feledkezhetne meg róla soha többé. Minden, amit valaha akart az övé lehetne. Nem csak egy bohóc lenne a többiek szemében, nem csak egy mágus, aki mindenkinek keresztbe tesz, mégis mindenki hozzá fordul az utolsó pillanatban. Tisztelnék őt. Rettegnének tőle. És itt a tökéletes alkalom. Kiléphetne bátyja árnyékából. Megmutathatná, hogy azaz otromba varázslat, amit kinevetnek mire is képes igazából. Gyerekjátékként pusztíthatna el egy egész világot, hogy bemutassa, mit gyakorolt annyi éven keresztül, míg szőke testvére a kardforgatással bajlódott, és a többiekkel együtt nevetett rajta. Felkiabálhatna Asgardig: hát ez lett abból, hogy könyveket lebegtettem!
Viszket a tenyere. Izzik a vére. Apró szikrák pattognak a bőre alatt, mikor elszívja a vihar erejét.Pár pillanatra minden elcsendesül. A mennydörgés abba marad, a villámok elcsitulnak, még a köd is felszáll, mintha soha nem is lett volna. A fagyóriások összezavarodva néznek körbe. Érthetetlen szavakat mormolnak egymásnak, kicsit még hátrálnak is. Mint az állatok, mikor megérzik a természeti katasztrófa közeledtét.
Loki végre elégedett. Hát érzik az erejét. Thor felszakadt ajka elégedett mosolyba húzódik. Kék szemeiben cinkos, rajongó csillogással fordul öccse felé. Hát észreveszi őt. Most. Az utolsó pillanatban. Épp időben ahhoz, hogy az ármányok istene meggondolja magát. Mert végül mindig meggondolja magát. Több évnyi mérgező haragnak kell még eltelnie ahhoz, hogy képes legyen szembefordulni a testvérével. De Loki nyugodt, mert tudja, el fog jönni az idő. És akkor nem fog többé habozni. Talán egy másik világban, egy másik helyzetben, képes lesz elszakadni a mennydörgés istenétől. És akkor Thor képtelen lesz tovább élni az árnyéka nélkül.
