Lehetetlen zöld - Miraculous breakdance AU

1. fejezet: Csak a szokásos

Hangos sípolásra ébredtem. Összeráncolt szemöldökkel kinyitottam résnyire a szemem, és elkezdtem tapogatózni az éjjeli szekrényemen a telefonom után kutatva. Hülye okostelefonok... vagy háromszor elment fölötte a kezem mire sikerült megfognom a papírvékony készüléket. Mikor végre megtaláltam, olyan erővel nyomtam ki az ébresztőt, hogy csodálkoztam amiért nem tört be a képernyője. Nehezen visszazuhantam a párnáim közé, és csipás szemekkel kinéztem az ablakon fél szemmel. A nap már felkelt, és kellemes, tavaszi szellő fújt. Legalábbis a jobbra-balra hajlongó faágak ezt bizonyították. Átfordultam az ágyon, és a magányosan lógó falinaptárra tévedt a tekintetem. Szombat van, tehát addig aludhatok ameddig csak akarok. Elégedett félmosollyal csuktam be a szemem, miközben az járt a fejemben, hogy miért is állítottam be ébresztőt hétvégére. Hirtelen felpattant a szemem, és olyan gyorsan sújtott le rám a felismerés, hogy még egy pofon is jobban esett volna. Szombat, fél tíz, vagyis plusz táncóra. Rekordsebességgel nyúltam a telefonomért, és láttam, hogy az csak az utolsó beállított ébresztőre keltem fel... a tizenegyből! Basz*i, elkéstem!

Azonnal kipattantam az ágyból, és rohantam átöltözni az edzőcuccomba. Ez általában egy vénséges fekete Puma cipőből, egy túlméretezett fehér pólóból és egy térd alattig érő sötétkék cicanadrágból állt. Igaz, mindenki száz éves vénasszonynak, vagy csak szimplán ízlésficamosnak szokott nézni miatta, hiszen egy profi breaktáncoshoz nem éppen ilyen szerelés illik, de én jól megvoltam benne.

Már feltúrtam a fél szobámat, de természetesen pont most nem találtam a ruháimat. Fölösleges lett volna tovább keresni, úgyis csak akkor találom majd meg, ha egyáltalán nem kellenének.

Már szinte belemásztam a szekrényembe, de nem találtam semmit, amit felvehetnék. Legyőzötten lehuppantam az íróasztali székemre, és egy tőlem telhetően hatalmasat sóhajtottam. Összeszűkült szemmel szugeráltam a bútort, mintha ki akarnám szedni belőle, hogy hova dugta a cuccaimat. Az persze csak ott árválkodott nyitott ajtókkal, mintha ártatlanságát bizonyítva mentegetőzni próbálna. A tekintetem egyre feljebb kalandozott, míg meg nem állapodott egy rózsaszín dobozon. Odarohantam, és a székemen állva levettem a dobozt, majd lefújtam róla a hosszú hónapok alatt gyűlő port. Sebesen ki is nyitottam, és elhajítottam a tetejét. Azok a breaktánc ruhák voltak benne, amiket a legjobb barátnőmtől, Alyától kaptam, mikor még csak kezdő táncos voltam. Akkor még nagyon béna voltam benne , és senki se hitte volna, hogy pár hónapnál tovább húzom. Egyedül ő. Ezzel bizonyította már akkor is, hogy ő hiszi, hogy még jó táncos lehetek. Elmosolyodtam ettől a gondolattól, majd kivettem a ruhákat a dobozból, aminek az alját az íróasztalom alá hajítottam.

Sosem volt kedvem igazán hordani. Mikor megkaptam, nem volt túl szimpatikus első ránézésre, ezért nem is nagyon elemeztem ki, hogy mi van benne. Kedveltem a nem-túl-divatos-de-azért-praktikus szerelésemet, viszont most sem időm se más választásom nem volt, ezért gyorsan felkaptam a darabokat. Felsőnek egy hosszú ujjú világosszürke haspóló volt, rajta fehér Princess felirattal. Nadrágnak Alya egy rózsaszín-szürke melegítőt választott, ami meglepően jól állt nekem. A cipőtől viszont elkerekedett a szemem. A legújabb divat szerinti Nike sportcipő volt, úgyszintén világos rózsaszínben. Bele se merek gondolni, mennyibe fájhatott ez neki!

Sprintelve rohantam a táncterem felé- a buszt már rég lekéstem. Próbáltam kerülgetni az embereket, de a végére már teljesen elegem lett.

-Nézz már az orrod elé!- kiabáltak utánam sorra az emberek. Én csak a szememet forgattam. Fogalmuk sem volt, mekkora bajban leszek, ha nem sietek. Kit áltatok, már így is nagy bajban vagyok.

Az edzőnk egyenesen gyűlöl engem, pedig nem is csináltam semmit, amivel kiérdemeltem volna. Igaz, néha előfordul, hogy elkések, de nekem ez még mindig nem tűnik elég jó oknak. Szerintem csak azért nem szimpatizál velem, mert én nyertem el az év táncosa díjat az egyesületnél, és nem az unokahúga, Chloé Bourgeois. Gyűlölöm a csajt. Érdekes, hogy régebben utálta a breaktáncot, de amint elkezdtem járni rá, és észrevette, hogy egyre jobb vagyok belőle, neki is feltétlenül neki kellett vágnia... jellemző.

Lihegve estem be az ajtón, és sajnos pontosan azt láttam, amire számítottam. Már mindenki nyújtott, ami azt jelentette, hogy rengeteget késtem. Az edzőm megfordult, és szikrázó szemekkel nézett rám. Végigfuttatta rajtam a pillantását, majd az ajka gonosz félmosolyra húzódott. Tudtam, hogy ebből nagyon gyorsan ki kell dumálnom magam, ha nem akarok nagy bajt. Belekezdtem a szinte rutinszerű bocsánatkérésbe a késésért.

-Nagyon sajnálom Léonie, de-de tényleg, csa-csak az volt...- kezdtem, és ezzel sikerült mindenkinek a figyelmét magamra irányítanom.

-Egyáltalán nem érdekel a mentegetőzésed- szakított félbe Léonie.- Már annyiszor elmondtad, hogy lassan meg is jegyzem. Ma mi lesz a kifogás? Megint megette a bizonyára létező kutyád a buszbérleted, ezért gyalog kellett jönnöd? Vagy talán ismét jótékonysági önkéntes munkán voltál hajnali négytől? Nem is, megvan. Gondolom feltétlenül ma kellett új ruhákat vásárolnod. Na mindegy, legalább már ki is nézel valahogy.

Ezt nem vitathattam. Ebben az új szerelésben tényleg úgy nézek ki mint egy profi breaktáncos, ellentétben az előzővel.

-Most pedig- folytatta mézédes hangon Léonie- behozod az erősítést, amit elhalasztottál. Nyújtásra nem lesz időd, de persze meg is érdemled az izomlázat jelen pillanatban.

-Bocsika Léon néni, de szerintem rosszul hallottam valamit- Chloé lépett elő felhúzott orral. Biztos két perc után megunta hogy nem ő van a középpontban...- Mintha azt mondtad volna, hogy behozza az erősítést. Ha engem kérdeztek, kijárna neki legalább kétszer annyi is- hátralökte hidrogénszőke lófarkát, és rámvillantotta tökéletesen fehér, Hollywood-i mosolyát- Márpedig az természetes, hogy engem kérdeztek, igaz Sabrina?

Sabrina Chloé legjobb, és gyakorlatilag egyetlen barátja, de ez kölcsönös. Kistermetű lány, és úgy néz ki, mint akit mindjárt elfúj a szél. Minden edzésen itt van, de sosem táncol. Csak a sarokból néz minket, tapsol, ha Chloé jól csinál valamit,- legalábbis, ha azt hitte, hogy jól csinálta- kiszolgálja őt, és holtig állítja, hogy Chloé a legjobb. Most is egy lelkes bólogatással válaszolt a szőkeség kérdésére.

-Nem is olyan rossz ötlet Chlo- csapta össze Léonie a tenyerét, szoborszerű arcára meg kiült a "büszke nagynéni" kifejezés. Kíváncsi lennék, hogy csak ők ilyen boszorkák a családban, vagy ez örökletes náluk. -Marinette, kétszer annyi erősítést fogsz csinálni, mint a többiek. Nem kevesebbet. Kezdheted is mondjuk 60 fekvőtámasszal. Kérlek, a sarokban csináld, hogy legalább az időben érkezőket ne zavard.

Füstölögve indultam a terem egyik sarka felé, és mindenki felé aki rám nézett sötét pillantást vetettem. Egyáltalán nem a plusz erősítés zavart- már régóta breaktáncolok, megerősödtem azért annyira, hogy könnyűszerrel megcsináljam. Azt viszont képtelen voltam felfogni, hogy miért bököm ennyire Léonie csőrét. Ha rajtam múlna, már ezer éve máshova járnék táncolni. Az egyetlen ami itt tartott, az Alya volt. Ő sokkal később kezdte a táncot mint én, mondhatni még kezdő volt. Eleinte nagyon nem akart járni, csak én beszéltem rá. Azóta persze nagyon megszerette, és nagyon lelkesen csinálja, meglepően gyorsan fejlődik is. A közelünkben csak nagyon kevés breaktánc stúdió van, és Alyát egyikbe se vették fel, ezt kivéve. Tudom, hogy mindent megtenne értem, és ezért én se cselekedtem másképp.

Még mielőtt elkezdtem volna az erősítést, még végigfuttattam a tekintetem a termem, Alya után kutatva. Amint megláttam, már ő is engem nézett. A pillantása a ruhámra esett, majd cinkosan felhúzta az egyik szemöldökét, a szeme viszont mosolygós maradt. Szélesen elmosolyodott, mintha azt kötné az orromra, hogy ő megmondta, hogy jól fog állni nekem. Én erre csak azt válaszoltam a fura legjobb-barát-telepátia segítségével, hogy erről majd még beszélünk. Valószínüleg vette az adást, mert felnevetett, amire már én se bírtam ki kuncogás nélkül.