Lehetetlen zöld - Miraculous breakdance AU

7. fejezet:Tikki

     -Nos, öröm volt megismerkedni Fu... mester- javítottam ki magam gyorsan, de ő csak mosolyogva nyugtázta nyelvbotlásomat. -Esetleg hazakísérhetem?

     -Haza?- egy cseppnyi döbbenetet láttam tükröződni az arcán. Nem értettem teljesen, hiszen nem természetes, hogy ha már segítettünk, azt alaposan csináljuk? -Nagyra értékelem a gesztust, de nem, most már egyedül is elboldogulok.

     -Hát jó. További szép napot!- búcsúztam egy utolsó mosollyal, majd egy mély lélegzettel hazaindultam.

     Sajnáltam, hogy mint mindig, most se úgy alakult minden, ahogy elterveztem. Egyrészről nagyon csalódott voltam miatta, mert így valószínüleg már sosem fogom megtudni, hogy az az ajtó hova vezetett. De miért is kéne megtudnom? Az egy dolog, hogy nem rám tartozik, de jogosultágom meg pláne nem volt bemenni. Pont ezért voltam csalódott másrészről, mert úgy éreztem, olyanról maradok le, aminek tényleg köze van az életemhez, csak még nem tudok róla. Mert hiába nem volt semmi jogosultságom belépni, mégis azt súgta a lelkem, menj! Ez az egész persze egy teljesen szürreális, tiniregényes maszlagnak tűnik. Hiszen nem vagyok egy könyv hőse, csak egy átlagos lány, akit Marinette Dupain-Chengnek hívnak, semmi több.

     Még utóljára visszapillantottam a mostanra üres ajtóra. A számat összeszorítva nyugtáztam a tudatot, hogy megint fölöslegesen kerestem a bajt, és most egy csomót kell gyalogolnom hazafele.

     Anyát felhívtam előre, hogy kicsit később érek haza, így nem sok figyelmet szenteltek az érkezésemre. Mivel nem sok kedvem volt velük nézni a tévét, jobb híjján felmentem a szobámba. Még mielőtt felértem volna, apa hangját hallottam felszűrődni.

     -Alya itt volt, hogy visszahozza a ruháidat edzésről. Máskor vigyázz azért egy kicsit jobban a dolgaidra!- kiáltotta, de a nem olyan ritka feledékenységemnek tudta be a dolgot.

     Valóban, az első dolog amire felfigyeltem, az a közvetlen bejárat előtt heverő ruháim voltak- az utcai ruháim, mivel a szánakozó tekintetektől való elrohanás közben nem jutott eszembe átöltözni. Egy laza csuklómozdulattal arrébb löktem, hogy fel tudjak mászni a csapóajtón.

     Szinte éreztem, ahogy pár másodperce megáll a szívverésem, miután megpillantottam egy piros ruhás nőt, amint elmélyülten tanulmányozza a koreográfiás füzetemet az íróasztalomnál ülve. Kis időbe telt, mire rájöttem, hegy ez nem akárki, ez az a piros ruhás nő.

     Követelni akartam, hogy azonnal árulja el, ki ő, mit keres itt, mi dolga van Adriennel, és hogy mi köze van hozzám. Mert ha már ennyiszer feltűnt az elmúlt időben, annak kell, hogy legyen valami oka. Ám a hirtelen meglepetéstől nem jöttek ki a szavak a torkomon, a legtöbb, amit produkálni tudtam egy elhaló nyöszörgés volt.

     -Nagyon jók az ötleteid- lapozgatta tovább a nő a füzetet. -Tehetséges breaktáncos vagy- nézett fel édesen mosolyogva. Felállt, így volt időm alaposan végigrekinteni rajta. Még az elképzelésemnél is alacsonyabb volt. Piros, térdig érő ruhát, és hihetetlenül magas, piros alapon fekete pöttyös cipőt viselt. Dús, barna haja a vállára omlott, amire egyből féltékeny lettem, mert az én hosszú hajamra emlékeztetett. Meglepően hasonlított rám, nem csak a világoskék szeme, de le mertem volna fogadni, hogy ő is félig ázsiai volt.

     Az alapos szemle után észbe kaptam, hiszen bármennyire is rokonszenves volt, betört a házunkba, ami túlnyúlt azon a határon, amit még elfogadhatóbak tartok. Hátranyúltam a mögöttem lévő szekrényemhez, és teljes erőmből nekivágtam mindent, ami csak a kezem ügyébe került. Azt reméltem, legalább ezt az őrjítő nyugodtságát megzavarom, de ehelyett úgy szökkent el a tárgyak elől, mintha repülne. Minden mozdulata kecses volt, mintha táncolt volna, és úgy megbabonázott a látvány, hogy észre se vettem ahogy egyre közelebb került hozzám. Már egy méterre állt tőlem, és nem tudtam mit szóljak, miközben szaporán kapkodtam a levegőt.

     -Ki vagy te?- sikerült egy lehellettel feltennem a kérdést, ami bár nem túl hosszú, nem is bonyolult, de a fejemben kavargó ezer meg ezer kérdésre választ adhat.

     -Marinette, erre semmi szükség nincsen. Nem ellenséges szándékkal jöttem, és minden kérdésedre választ tudok adni, ha lenyugszol- mondta vékonyka hangján, ám mégis olyan komolyan és őszintén, hogy hittem neki.

     Lassan bólintottam, majd óvatosan a székemig hátráltam, hogy végre le tudjak ülni.

     -Akkor...ki vagy te?- tettem fel megint a kérdést, mostmár sokkal nyugodtabban.

     -A nevem Tikki, és egy kwami vagyok. 

     -Kwa-micsoda?- húztam fel a szemöldököm.

     -Ne vágj közbe, a végén úgyis meg fogod érteni- sóhajtott egy nagyot, és látszott rajta, hogy az a nyugalmi fal, amit olyan jól felépített, elkezdett lebomlani.

     -Tehát, mint már mondtam egy kwami vagyok. Egy mentor. Segíthetek benne, hogy jobb legyél mindenben. Mindenben. Csupán egyvalami kell hozzá- felém nyújtotta a markát, és mikor kinyitotta, megpillantottam benne egy pár fekete fülbevalót.

     -Szóval azt mondod, hogy ha viselem ezeket, akkor hirtelen jobb leszek egy varázsütésre mindenben?- gúnyolódtam Tikkin, ám ő magabiztosan nyugtázta állításomat.

     -Pontosan. Mindenben ügyesebb leszel. Erősebb. A mozgásod kifinomultabb. Kitartóbb. Semmi sem állíthat meg- úgy nézett rám, mintha rég meg kellett volna értenem a mondanivalóját, de csak akkor esett le.

     -Tánc?- kérdeztem óvatosan, amire Tikki széles mosollyal bólintott.

     -Tudod, a katica bogarakat már évezredek óta a szerencse jelképének tekintik. Nem vezethető pontosan vissza, hogy ez honnan, vagy mikorról ered, de a katicák köteléke a szerencséhez a mai napig szent és sérthetetlen. Ez a talizmán- ismét a fülbevalókra mutatott- át tud változtatni úgy, hogy ne ismerjenek fel az emberek, mégis önmagad tudj maradni.

     Csodálkozva hallgattam a nőt, de képtelen voltam hinni neki. Ám ő csak átnyújtotta a talizmánokat, és türelmesen várt. Mivel úgy láttam a helyzetet, hogy mostmár semmi vesztenivalóm nem lehet, megadtam magam, és beraktam a fülembe mindkettőt. Hirtelen úgy éreztem, kiszorul a testemből minden levegő, és össze akarja roppantani saját magát a testem. Zihálva a földre rogytam, és összekuporodva próbáltam leküzdeni ezt a mérhetetlen fájdalmat, amit talán még sosem éreztem. Ám arra lettem figyelmes, hogy az izmaim dúsabbnak tűntek, mintha egy poharat csak most töltöttek volna meg vízzel. A légzésem lelassult, a tüdőm kitágult. Egy mély levegőt vettem, és úgy éreztem, tiszta oxigént lélegzek be. Úgy éreztem, egy ilyen levegővételtől le tudnék futni két maratont egymás után.

     Lassan felálltam, és egyszerre négy dolog lepett meg, amint a tükörbe néztem. Az első az, hogy teljesen, anyaszült meztelen vagyok. Ennek ellenére Tikki nyugodt közönnyel nézett, én meg túl meglepett voltam ahhoz, hogy bármit is szólhassak.

     A második észrevételem egy vörös minta volt rajtam, ami a mellem alól egészen a köldökömig terjedt. Egy díszes katicabogár volt, kibontott szárnyakkal. Először azt hittem, hogy valahogy rám került egy tetoválás, de amint közelebbről megnéztem, rájöttem, hogy annál sokkal különlegesebb. A vörös vonalak a bőröm alól lüktettek, mintha átvilágítanának rajta. A szívemre raktam az egyik kezem, majd a hasamra, és észrevettem, hogy nem egy ütemre ver.

     A harmadik az, hogy sokkal izmosabb lettem. Nem lettem sokkal nagyobb, de az izmaim szálkásan kirajzolódtak, és ezerszer erőteljesebbnek éreztem őket, mint ezelőtt.

     A negyedikhez nagyon alaposan kellett figyelnem, mire észrevettem. A fülbevaló még mindig a fülemben volt, de már korántsem úgy nézett ki, mint előtte. Piros lett, középen egy vonallal, rajta hét pöttyel. Mint egy katica mintája.

     Óvatosan Tikki felé fordultam.

     -Mi történt velem?- próbáltam magabiztosan kérdezni, de csak egy halk, rekedt suttogás csúszott ki.

     -Mostmár te vagy Katica. Bármit megtehetsz, amit csak elhatározol.